Utunk 1938. szeptember 1.-1939. június 1.

Előszó

Részlet:

Pergamentáblájú, sárgult papirosú, öreg legendás könyvből irtuk ki az alábbi sorokat. Zamatos régiségén csak annyit újítottunk, hogy ósdinak ne lássék.
Akkorában, amikorában sok igen jámborok a pusztaságokban lakának és imákkal, virrasztásokkal kemény bőjtölésekkel törekvének lelküktől távol űzni a gonoszt, élt vala egy ifjú közöttük. Történe pedig, hogy egyik napon az ifjú elméne Antonius atyához, aki fölötte nagy bölcseséggel szokta vala Isten felé vetetni a pusztában élőknek lelkét Az ifjú is tanácsot vala kérendő az igen járatos és nagyon szent férfiútól, mert sok kétségben gyötrődék vala. Antonius atya kifirtatá ez ifjút cselekedetei, életének módja, jámbor áhítatai és szokásai felől Végezetül pedig sírván, könnyezék. „Mi miatta szomorkodol, atyám?" - kérdé az ifjú. „ Téged siratlak, fiam, - feleié Antonius atya - mivelhogy látom, hogy bizonytalan utakon jársz." Megrémüle az ifjú és kérésekkel rimánkodván szorongató Antonius atyát, oktatná ki tévelygésére. Antonius atya engedvén könyörgésének, így szóla néki: „Köntösödet hosszabbra hagyod, mint a puszta jámborai szokták; bőrövvel övezed derekadat, nem kötéllel, mint társaid teszik; bőjtölésednél megvonod magadtól a vizet is, máskép, mint mások; alamizsna céljából nem a járt úton jársz a városba, hanem enmagad kénye szerint kóborolsz. Én szerelmetes fiam, mindaz, ki megveti eleinek bölcseségét, az balga lelkű és mindaz, ki elkerüli a jók által már járt utakat és enmaga kívánsága szerénte halad, veszedelembe kerül és eltéved, avagy rablók hatalmába esvén életét veszti." És az ifjú megszívlelé Antonius atya szavait és hallgatván a bölcseségre mindenben követé a szentéletű öreget és igen nagyon tökéletessé lőn. Vissza