Úttörővasút

Előszó

Késő este volt már. Elsötétedett a város s elcsendesült. Csupán a szomszédban ordított kitartóan egy rádió, de hát az ilyesmire legokosabb ügyet sem vetni. Máskor ilyentájt már-már alszanak. Most azonban nincsenek otthon a szülők, cincognak a gyerekek. Üres a lakás, recsegnek, ropognak a bútorok, de csak azért, mert nincsenek otthon a felnőttek. Különös, de ha itthon voltak, ezeket a zajokat nem lehetett hallani. Mert ilyenkor a gyerekek már aludtak. Hasonfekve, vagy esetleg háton, de Öcsi, a kisebbik rendszerint az oldalát részesítette előnyben, ízlés dolga. Elalvás előtt néhány kézmozdulat és biztosítjuk magunkat minden meglepetéssel szemben. Főleg a párnára kell ügyelni. Ha nem vigyázunk, könnyen arra ébredhetünk, hogy valami gonoszul motoszkál az orrlyukban. Mire rémülten ellökjük az alattomos párna csücskét, már késő. A kirobbanó tüsszentést sem elfojtani, sem tompítani nem lehet. Rettenetes ágyúdörej szerű hang tör ki a szegény kisfiúból, úgy, hogy erre maga is megijed. A szülők meg nyomban ott teremnek az ágy mellett, rémülten felgyújtják a villanyt s máris sopánkodnak:
- Istenem, megint megfázott ez a gyerek! Mindig felszed valamit. Csak el ne kapja tőle a kisebbik!
A kisebbik, akiről szó esett, rendszerint nem tudott semmiről. Békésen pihent. A borzalmas tüsszenésre, a fényre, beszélgetésekre felriadt. Előbb zavartan nézegetett körül. Hamarjában nem tudta felmérni, tulajdonképen mi történt. Pislogott. Majd nyomban világosság gyulladt agyában, felült és mert senki sem vette észre, gyorsan felöltözött. Azt hitte szegény, hogy már reggel van. A nagyobbnak, Dininek pokoli mulatság elnézni, hogyan kísérelték meg Öcsit a szülők kihámozni a fordítva felhúzott pullóverből, keresztbegombolt kabátból.
Most azonban még a párna csücskire sem kell figyelni. Nincs itthon senki. Akkorát lehetne ordítani, mint a sakál, akkor sem gyulladna ki a villany. Különben, a villany nem is érdekes. Vissza