Előszó
„Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk és reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az...
Tovább
Előszó
„Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk és reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors." Ottlik Géza adja ezt a néhány mondatot egyik alakja, Bébe szájába az Iskola a határon c. regényében.
Bizony, egy-egy életszakaszunk „határára" érkezve, alig is több, amit feljegyezhetünk, mementóul, okulásképpen. Ezek az „egykétdolgok" éltetnek aztán, ezeket mesélgetjük majd idővel férjnek, feleségnek, gyerekeknek, unokáknak. Olykor ezek a mesék felöltik a tudomány gúnyáját is, s így adnak hírt egy életformáról, egy szakmáról, egy gyermeki szempár csillogásáról.
Mi mást is tehettünk volna, fogtuk magunkat, oktatók, témavezetők, szerkesztők, és nekiálltunk bogarászni végzős hallgatóink szakdolgozataiban. Kerestük, vajon hol, melyik oldalon csillan fel a JEL, aminek persze bőven akad még ideje, hogy emlékeztessen, mi is volt, hogyan is lesz tovább, óvodán innen és iskolán túl... Ahogy telt az idő, úgy gyűltek a szövegek, a hozzájuk fűzött kommentárok. Aztán persze eljött a pillanat, s a határ(idő), s megszerkesztettük a kötetet. Forgassák Önök is úgy, ahogy mi is bántunk vele: inkább örömmel, büszkeséggel és reménykedéssel, mint tudományos szakszerűséggel, patikatisztaságú kutatásmetodikai alapossággal.
Mert végül - látják - mégis sikerült.
És hálára sem tart igényt a sors.
Vissza