Utóirat 2010/5.

Előszó

Részlet:
Idén tavasszal folyóiratunk körlevélben kereste meg a magyar kulturális, tudományos és társadalmi közélet neves szereplőit, hogy mondják el véleményüket a kortárs magyar építészet jelenéről, feladatairól és várható jövőjéről. A három kérdésre adott válaszokat az Utóirat 2010/3. számában közöltük, majd a kérdéseket - és a válaszokat is - nyár végén elküldtük a hazai építészet művelőinek: írják meg ők is, hogyan látják a saját területüket. Ez a kettős tükör, építészek és nem szakmabeliek véleménye izgalmas fényben mutatja az építészet helyzetét és tennivalóit. Mostani számunkban az építészek válaszait adjuk közre.
Úgy látjuk, a kétféle szemlélet önmagában is figyelemre méltó. Részben azért, mert a válaszokból egyértelműen kiderül: a nem építészek számára az épített környezetben általában egyforma jelentősége van a régi és az egészen új épületeknek. Az adott épített környezettel, mint ilyen szempontból homogén közeggel való kapcsolatot tartják fontosnak és nem azt, hogy valami most épült. A környezet adott, ehhez várnak érzékeny viszonyulást, mert életüket, mindennapjaikat ez határozza meg. Másrészt a nem építészeknek alapvető jelentőségű, hogy az épített környezet mitől lesz otthonos, használható, élhető. A jelszerűség, amit a kortárs építészet szinte minden gesztusával kihangsúlyoz, persze a széles befogadói közegnek is fontos, de csak egy aspektus. Sokkal fontosabbnak tűnik számukra a folyamatos használat, az épített terekről való folyamatos élményszerzés, vagyis az ember-környezet kapcsolat hangulata, típusa. Vissza