Útkeresés és szociális biztonság

Előszó

Az ország, amelyben kötetünket útjára bocsátjuk, zaklatott. A környező világ is. A közélet szereplői a válság természetén vitatkoznak, egymás iránt is riasztóan fogyó türelemmel. Az élesedő polémiákban megújulásról, reformokról és demokráciáról esik a legtöbb szó - de hiányzik belőlük a lelkesedés, és ellenőrizetlen indulatok is föltörnek. Sokan hallgatnak komoran, sőt ijedten. A változások sodrában rég várt reformok keverednek senki által sem kívánt, kínlódva hozott intézkedésekkel. Nem egyszerűen gazdasági és politikai reformok tanúi vagyunk: az életünk formái vannak átalakulóban. Nehezen bírjuk idővel, amely szinte úgy fogy el körülöttünk, mint a levegő. Küzdelmet folytatunk, hogy kitörhessünk a szemünk láttára kétfelől zsugorodó jelenből: történeti hűség nélkül éppúgy nincs hűség a ma élőkhöz, mint az értelmes, reális perspektíváért vállalt küzdelem nélkül. Gazdasági és politikai konszolidációt remélünk, de az életünk feltételei egyelőre tovább romlanak. Pedig a lakosság döntő többsége - egy negyedszázados emelkedő életszínvonal, a reálfogyasztás háromszoros növekedésének kollektív élménye után - immár több mint egy évtizede stagnáló-romló anyagi viszonyok közt él. 1988-ban a reálbér átlagos színvonala az 1978. évinek csupán 81 %-a volt. (S ez a mutató az idén tudjuk - tovább romlik.) E mögött az átlag mögött ma már brutális tény a milliós nagyságrendű elszegényedés, százezrek szociális ellehetetlenülése. A KSH 1987. évi jövedelemfelvétele szerint egymillió ember élt a létminimum alatti jövedelemből. Közöttük immár nagyobb az aktív keresők aránya, mint az egész felnőtt lakosságon belül. Vissza