Uti rajzok

Előszó

Részlet a kötetből:

UTI JEGYZETEK (1845)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki díszes hivatalába bele unván, utazni ment.
Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam. Történt az indulás apr. 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok equipaget.
A búcsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a „Vadászkürt"-ben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egy pár boszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam... tudni való azért, nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csizió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban ... pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy hires ember leszek.
A bucsúlakomában részt vett pesti pajtásaimon kivül egy pár vidéki költőcollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levétessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész két magyar hazának némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:
- Tehát ilyen ő?!
Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbúcsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, a milyen pajtástok vagyok én. Vissza