Előszó
Részlet a könyvből:
Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz.
Isten hozzád hazám véghatára,
Isten hozzád szép Orsova,
Látlak még, de látlak utoljára.
Titkos bú űz tőled tova.
Mit ér nekem, hogy benned születtem,
Szerelmim ha mind beléd temettem?
Meződről fölveszem még e füvet,
Földedről ez utolsó port,
Azért tőlem im e sóhajtást vedd,
Ezért könnyem, mely szívből forrt;
Ti maradtok erdők, bérezek, hegyek,
Száműzésbe csak én magam megyek.
Sirva megyek s zokogva haladok,
S velem halad a vén Duna,
Zúgnak, búgnak a kékellő habok,
Bennök mintha búcsú szólna,
Mit elhagyunk ketten, az a haza,
Soh'sem térünk többé belé vissza...
Efféle gondolatokkal vala lelkem eltelve, midőn a gőzhajóról Orsovánál kiszállék, s egy szekeret fogadván, az a határon átvitt, efféle bús gondolatokkal valék eltelve, mert hontalan vagyok én is, de bennem száműzve nem a polgár, hanem az ember van.
Öt év előtt apámat vesztém el, aztán anyámat, ki a legszeretőbb anya volt, aztán testvéremet, a szép s fiatal nőt, sógorom őt kevés hetekkel élte túl, s gyérmekök Iréne, a kis angyal, utánok mihamar elhervadt, mint a zöld ágacska elhervad, midőn maga a fa kidőlt. Kivülök még egy rokonom vala, az öreg Eszter, apám nénje, ez is elhalt, mintegy nem akarván elmaradni halálban sem a kedves társaságtól, melyhez az életben tartozott. Ámbár ő a legidősb vala közöttök, halála nekem csaknem a legfájdalmasb volt; hiszen őt ismerém legrégebben, aztán ő volt utolsó reményem, ő az utolsó szál azon virágbokorból, mit én családomnak neveztem. A kedves, a szelid, a tisztes öreg!
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal