Utazás a szürke folyón

Előszó

A TEREMBEN ALUDTAK már a betegek, csak Sebestyén gyógyszerész figyelte még nyitott szemmel a kívülről beszűrődő tompa hangokat. A kongó folyosó alaktalan morajából két furcsa szó ütötte meg a fülét; mintha valaki azt mondta volna: „telzü odaik". Várt még egy darabig, fülelt, aztán szabadon mozgó jobbkezével lenyomta füle mellett a párnát és oldalra fordította a fejét, mert többízben volt már az az érzése, hogy jobb fülével jobban hall. Hallgatózott.
A folyosóról most az ápolónő nemezpapucsának puha csosszanását hallotta. Az egyik beteg morgott álmában, egy másik keservesen vinnyogott, mint egy macska, amely lelépett farkát fájlalja. Az utca felől gépkocsik kurta tülkölése hallatszott. A nyitott felsőablakokon Párizs rügyező fáinak zöld és halk szaga lopózott be a terembe.
Ahogy oldalra hajtotta a fejét, a különös szavak hangfoszlányaira vadászva, tekintete a félhomályban ráesett kinyújtott balkarjára, amelyet mereven és parancsolóan tartott a friss gipszkötés. A fehér gipszkar úgy világított a derengő teremben, mint egy táncosnő kitárt karja, amelyet valahonnan fényszóró világít meg. Túl a gipszen, jókora messzeségben ott voltak az ujjai, mint összezsugorodott idegen testrészek, számkivetésben, kitaszítva a takaró alól, eltávolítva a test családi köréből. - Ördög vigye a rögzítő kötését - gondolta és szinte megvetően fordította el a fejét. A baleset, amely vállát, karját és bokáját összezúzta, fájdalmas és ostoba volt. Vissza