Előszó
186* május hó 21-én, egy vasárnapon, nagybátyám, Lidenbrock tanár, izgatott sietséggel jött haza, a Hamburg legódonabb városrészében, a régi Király-utca 19. számú kis házába.
A jó Márthának azt...
Tovább
Előszó
186* május hó 21-én, egy vasárnapon, nagybátyám, Lidenbrock tanár, izgatott sietséggel jött haza, a Hamburg legódonabb városrészében, a régi Király-utca 19. számú kis házába.
A jó Márthának azt kellett hinnie, hogy nagyon elkésett az ebéddel, mert az ételek még csak akkor kezdtek forrni-sülni a tűzhelyen.
- Lidenbrock ur már itt is van! - kiáltott a derék nő nagy ijedten, miközben az ebédlőbe vezető ajtón bekukkant.
- Igen, Mártha, itt van már. De azért ne rémüldözzön, annyira. Az ebéd még főlhet, mert még csak félkettőt ütött a Mihály-templom tornyán.
- De hát akkor, mért jött már haza, Lidenbrock ur?
- Ő azt hiszem, megmondja.
- Itt van! Menekülök, Axel ur, ugy-e beszél vele, hogy legyen belátása.
És a jó Mártha visszasietett a konyhába.
Magamra hagyott. Csakhogy az én habozó és félénk természetemet nem tartottam alkalmasnak arra, hogy egy professzor fejével beszéljek. Ezért a legokosabbnak tartottam szép csendesen elpárologni, amikor a kapu megnyikorgott. A házigazda hosszú lába zajos dobogással sietett föl a deszkalépcsőn, átrohant az ebédlőn és a dolgozószobájáig meg sem állt. Menés közben botját az egyik sarokba lódította, a felborzolt szőrű kalapját az asztalra dobta és idegesen felém kiáltott:
- Axel, gyere velem!
Még rá sem értem, hogy megmoccanjak, amikor újból és még türelmetlenebbül rám mordult:
- No! hát még se jössz? Besiettem a rettenetes nagybátyám szobájába. Lidenbrock Ottó nem volt valami rossz ember, ezt a bizonyítványt szívesen kiállítom részére. De ha nem változik meg, amire a legkisebb kilátás sincs, attól félek, hogy mint iszonyatos különc fog meghalni.
Vissza