Előszó
Részlet a könyvből:
Feld Mátyás és kora
Régi kedvenc tervem egy terjedelmesebb, esetleg több kötetre rugó tanulmány megírása. Mondhatnám, egy szinházművészeti s ma már szinte kultúrtörténeti...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Feld Mátyás és kora
Régi kedvenc tervem egy terjedelmesebb, esetleg több kötetre rugó tanulmány megírása. Mondhatnám, egy szinházművészeti s ma már szinte kultúrtörténeti esszé, amelynek ez lenne a címe: Feld Mátyás és kora. A cím talán túlzásnak tetszik némelyek előtt. Elvégre Matyi nem Shakespeare, még magyar viszonylatban sem. Sőt, valljuk meg, még csak nem is Moliére, - ezt mindenki tudja. Még ő maga is, amilyen szerény ember. De... a saját kora mégis csak megilleti őt. Ez époly elvitathatatlan tőle, mint ő a korától: Budapestnek azoktól a gondtalanabb évtizedeitől, amelyeknek Feld Mátyás, a nyári bohózat író volt a legsikeresebb felderítője, vidámítója és mulattatója. Attól tartok: a tanulmányt mégsem fogom már megírni, - elsősorban velemszületett lustaságból. azért legalább ezt a pár szót, szeretném most róla komolyra fordítani, mintegy kárpótlásul az elmaradt örökbecsü dolgozatért.
A nevetés az istenek legszebb ajándéka. S mint ilyen, igen komoly dolog. Joggal hangoztatta hát felejthetetlen barátunk, Karinthy Frigyes, hogy humor tekintetében nem ismer tréfát... Feld Mátyás egész negyven esztendős pályafutása alatt a nevetés ötletes felidézője és a humor alázatos szolgája volt. Arra vállalkozott s annak szentelte minden tehetségét és erejét, hogy ezt a nagyvárost, az ő imádott Budapestjét, furcsa mókákkal szórakoztassa. S el kell ismernie a legvérfagyasztóbb kritikusnak is, hogy ebbeli igyekezetét teljes siker koronázta. Darabjairól esetleg megoszolhatnék Brunetiere és Jules Lemaitre birálói véleménye, - annyi azonban bizonyos, hogy a közönség végignevette, végigmulatta ezeket a helyi vonatkozásu, tréfás fintorokkal és groteszk bukfencekkel telehintett, könnyű szinpadi játékokat, amelyeknek azonfelül az az érdemük is meg volt, hogy a német viccrakétákat kiszoritva, a magyar szó sziporkázásával deritették fel a kedélyeket. Igaz, abban a korban könnyebben ment a nevetés, mint ma. S épen ezért sajnálnám, ha Matyi most csakugyan komolyan venné a búcsúzkodást. Hiszen ilyen időkben még inkább szüksége van Budapestnek az ő elpusztíthatatlan, ártatlanul csúfolódó, kedvderitő és mulattató szerepére, mint a boldogabb multban volt. Azt hiszem: ezt az egyet nekem sem kell hát tőle komolyan vennem.
Vissza