Előszó
Az ember körülnézett és észrevette a távolt.
Nézte, kutatta, merre repül a madár - és maradt. De az ismeretlen nem hagyta nyugodni.
Álmodott.
Talán ott laknak az istenek? Ott bizonyára jobb. Nincs olyan hideg, nem akkora a hőség, több a vad, tisztább a víz.
Aztán elindult. Bozóton csörtetett át, folyót úszott, hegyet mászott, és megérkezett. Mentek utána a többiek. Kiirtották a bozótot, a folyóra pallót raktak, a sziklákat elgörgették. Utat építettek. Sokkal hamarabb értek oda is, vissza is.
Valahogy így kezdődhetett, és nincs ez másként azóta sem. Valahol valami van, ami itt nem található. Itató, templom, fűszer, arany, hús, fürdőhely ötcsillagos szállodával, kaszinó, vasérc, olaj, déligyümölcs, gyémánt, dohány, repülőtér, vendégmunka, olimpia, focivébé, képkiállítás, állatkert, vagy abba való állat. Eiffel-torony, beatkoncert, egyetem, szeméttelep, alkalmi munka, bábszínház. Aztán az ember haza akar menni, mert otthon is van olyan, ami amott nem található.
Így aztán utazunk. Utazunk ösvényen, döcögős mellékúton, makadámon, szerpentinen, autópályán. Folyót szelünk át cölöphídon, függőhídon, pontonon. Hegyeket fúrunk át. Gyorsan, gyorsan, még gyorsabban száguldunk, hogy mielőbb ott legyünk, s aztán minél hamarabb visszaérjünk.
Az utak behálózzák a földet, a technológia félelmetes, a cél ugyanaz: eljutni valahonnan valahová valamiért. Aztán beleszédülünk az út varázsába. Már nem is nézünk körül. Csak az út szalagját látjuk, meg a forgalmat. Képletek motoszkálnak az agyunkban: sebesség egyenlő út, per idő; út egyenlő sebesség, szorozva idő. Narkomániás tébolyban rohanunk a gyorsaság, az útszalag és a képletek fogságában. És már nem nézünk körül - sohasem.
Pedig az út maga az élet. A történelem, a múltunk és a jövőnk. Ha megállunk egy pillanatra és körülnézünk olykor, többet tudunk nem csak az útról, magunkról is.
Vissza