Előszó
A szekularizálódott világot "nem érdeklik a mi belül folyó dolgaink. Néprajzosok jól tudják, hogy a gyerekek és vajákosok "hókusz-pókusz" szava a szentmise "Hoc est enim corpus meum"-jának az eltorzítása, félreértett utánzása. Nos: a "világ" szemében azok az említett - nagyon-nagyon fontos - belső dolgaink, liturgiánk, misztériumaink: mind csupa "hókuszpókusz". Látványosság, kuriózum, kulissza, színjáték; esetleg egy őszinte esztétikai élvezettel végighallgatott Haydn vagy Mozart mise szükségszerű velejárója, "tehertétele". A mai embert, fuori le mura, vagyis azokat a falainkon kívül élő, fiatalabb nemzedékekhez tartozó embereket, akik nyitottak valamelyest valamiféle transzcendencia iránt, akikben bizonyos "transzcendáló" irányú hiányérzet van, és keresésük közben el-elmennek falaink mellett,'a mipgész vallásunkban és egyházunkban - ez egyre inkább így van és ezzel egyre inkább tisztában kellene lennünk - semmi egyéb nem érdekli, mint egyesegyedül Jézus, és a mi benne való hitünk ténye. Ez ma már az összehordott sok tapasztalati anyagból elég világosan kirajzolódik. Á kérdés, amit ma egy hívőnek, cs az ő személyében az egyháznak föltesznek, így hangzik: kicsoda Jézus? hol található Jézus? miért és hogyan hiszel benne? mit jelent O cs a Benne való hited a le életednek? A többire: dogmákra, istenbizony fickókra. szentségek tanára, erkölcstanra, egyebekre a kérdező egyszerűen legyint; ez nem érdekli, mert nem mond neki semmit: ezen át nem bír a közelébe férkőzni annak, aki.re kíváncsi, akit keres.1 akitől egzisztenciális jellegű választ remél: JÉZUSHOZ. És ha a "miért hiszel? hogyan hiszel?" kérdésre - (hány feszülten előre hajló arcot, izgatottan égő szemet, gyötrődve várakozó homlokot láttam már életemben!) - netán megpróbálkoznám egy-egy hittankönyv vezérvonalát követve körülírni - és hogyan tudnám másként, mint antropomorizálva? • az Atyaisten fogalmát, a kegyelmet, a Szentháromságot, vagy - magasabb szinten - előhozni a skolasztikus filozófia-teológia kicsiszolt érvrendszerét: abban a pillanatban bekövetkeznék a kudarc, megjelennék az arcon a keserű csalódás: nem ezt vártam, nem ezt kerestem, megint fönnakadtam egy hajszálfinom fonalakból szőtt hálóban; Jézus helyett megint teológiát kaptam, márpedig nekem nem elmélet kell, hanem a te megélt bizonyosságod éltető ereje: én Tamás vagyok, a hitetlen, és ahhoz, hogy "higgyek", nekem bele kell mélyesztenem az ujjaimat valami lüktető, meleg, föltépett húsba, benned és általad, a te hitedben és hited által a Jézuséba - aki minden hitetlen Tamásnak megengedi, hogy mohón tapogató ujjaival benyúljon a bordái közé, a szívéig. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Tudom az összes ellenérveket és vádakat, ismerem a föltételezéseket és kárhoztatásokat. A "protestantizmus" gyanúját ("sola Scriptura"!), az "antiintellektualizmus" vádját, sőt mi több'a "modernizmusét" is (annak ellenére, hogy a Zsinat erősen idézőjelbe tette a Lamentabili és a Pascendi egész mentalitását). Azzal azonban, hogy egy régibb szemléletmód kategóriáit alkalmazzuk az új jelenségekre és azok észlelésére, még semmit sem oldottunk meg. A világhoz egy jottányival sem léptünk közelebb, a Gaudium et Spes, a szíveket oldó Öröm és a lelkeket röptető Remény egy árva morzsáját sem adtuk meg neki.
Vissza