Út

Előszó

Részlet a könyvből:
Szikrázott a napsütés, és égbe nyúlt a hőség, mint a sudár törzsű fák a távoli hegyek ormain. A végtelenség az út két oldalára hajolt, s egészen az autó kerekeiig nyújtózkodott szelíden. A villanypóznák szabályos időközökben ugrottak elő az árokpartról, hogy nyomban vissza is szökkenjenek a helyükre. A rádióból a hírolvasó hangja csörgedezett kifelé, csobogásán átsejlett a motor halk, egyhangú, álmosító zúgása. Egy légy zümmögött egyre, tercelt a motorzúgásnak, kíséretet adott a hírekhez, olykor koppant egyet-egyet a szélvédőn, rezonált, sercegett, zümmögött tovább. A terpeszkedő végtelent tehenek, tanyák, facsoportok szeplőzték, szántóföldek tetoválták teli szabályos mértani ábrákkal. Az autó lágyan siklott, a felforrósodott aszfalt ködölt előtte, mögötte, körülötte.
Asztalos Péter felsóhajtott, oldalra pillantott. Látta, hogy Szécsényi Ignác változatlanul békésen szendereg, A tükörből ellenőrizte, hogy Sebestyén Etele szemeit még mindig lehunyva tartja, ezzel szemben a szája tárva-nyitva áll, sarkából hajszálvékony patakban csorog a nyál. Hogy megtörje a monotonitást, levette lábát a gázpedálról, kicsit lefuttatta az autót a kavicságyba, alig érzékelhetően ráfékezett, majd leheletnyit mozdított a kormányon, kapcsolt, visszatért az útra, gázt adott, újra kapcsolt, a motor kissé megváltoztatta a zúgás-frekvenciát, a kerekek belehasítottak a fellágyult úttestbe, a gépkocsi orra kettészelte a hőség gőzölgő kipárolgását, végül újra úgy haladt a maga útján minden, mint egy perccel korábban. Asztalos Péter ismét oldalra pillantott, a tükörbe pislogott semmi változás. Vissza