Ússzatok, halacskák (dedikált példány)

Fülszöveg

A világirodalom alaptörténetei túlélik az irodalmi divatokat, a stílus korszakos fordulóit. Egy kisgyerek halála, a betegség lassú elhatalmasodása vagy egy öregember utosó nekirugaszkodása az életnek, okos és szörnyűségekhez szokott korunkban éppoly megrendítő, mint két és fél ezer évvel vagy száz évvel ezelőtt. Mer nem az irodalom, de az emberi lét alaptörténetei.
A nyolvanhat éves Matics Ráfael tíz esztendeje lakik szociális otthonban. Az otthont, ahová veje kényszerítette, ennyi idő alatt sem tudta megszokni, amióta nyugdíjat kap, a hazautazásra gyűjt. Az unokáit szeretné látni, akik annyira szerették. Egy szombati nap reggelén úgy indul útnak, mintha fegyenctelepről szökne. Szökése pillanatától szorongásunk kíséri: minden lépése veszélyt rejt, hisz - mint Tömörkény írja - "az ijen vén embör röttentő halandó".
Kinn a világban tíz év alatt minden megváltozott. Az emberek jobban, kényelmesebben élnek, de sietőseben is. Ráfaelnek szerencséje van, gyorsan halad a célja felé, mégis mind idegenebbül lépeget a mind ismerősebb tájon. Útitársai beszédét nem érti, meghitt arcokat hiába keres. Átalakulóban van még a táj is: egy régi vályogházat a szeme láttára dönt romba a dömper. A régi tulajdonosokra már csak gazdátlan lommá vált holmijuk emlékeztet. A vágyott, ezerszer megálmodott valóság és az igazi között egyre reménytelenebb ellentmondás feszül. A régi helyét új valóság foglalta el: nem azonos sem azzal, ami eltűnt, sem azzal, amit Ráfael elképzelt. S eben az újban Ráfaelnek már nincs helye.
Mert a világ - sugallja a regény - talán a javára változik. De a változásban szükségképpen benne van a pusztulás mozzanata is. A pusztulás pedig többszörösen fájdalmas, ha annyira esendő, aminek el kell múlnia. Vissza