Előszó
Részlet a könyvből:
Kutyaszorító
A modern, kétszoba összkomfortos lakás utcára nyílt. Ablakaiból egy kis nyakcsavarással a városháza erkélyére is el lehetett látni.
- Mi az? Megint valami grimbusz? - kérdezte az asszony.
A fürdőszobából jött, kimelegedve, párás-pirosan, s megborzongott, mert a nyitott ablakon bekavart a metsző, őszutói szél, s csak egy falatnyi, fél combig se érő selyeming volt rajta.
- Grimbusz? Hajáj! - kiabálta lelkesen, váltig az erkélyt távcsövezve a férfi. - Gyere, Emmuskám s nézd: ez már nem grimbusz. Ez... ez - történelem! Új kormányunk van, Dunántúli Kormány, most mondták be a megalakulását. És kik?!... Férfiak, nem taknyos kölykök! Odaátról, nyugatról valók! Innen látom: Kruppék csinálták, szenzációsak a géppisztolyaik!
- Kész? Kirajongtad magad?
- Tessék?!
- Szamár. Nem látod? Megfagyok.
- Pardon.
A férfi behúzta az ablakot, s mint akit leforráztak, nem tudva mit kezdeni többé a távcsővel:
- Elmégy? Minek mégy el? - kérdezte. - Tudtommal szesztilalom van...
Vissza
Fülszöveg
Utálom a pletykát, a felületes, súgás-búgásból táplálkozó "jólértesültség"-et, mi több: még a statisztikai adatokat is csak "személyes" ellenőrzés után tudom véleményformáló eszközül elfogadni. Ezrét vagyok makacs, riporter-kíváncsiságú országjáró, s felelni is ezért szoktam így, ha mesterségemet illető ilyen vagy olyan nyilatkozatra próbálnak rávenni: "Engem az élet érdekel, nem az irodalom!"
csoda-e, ha ilyen elvek és szokások mellett 1956 decemberében, a bénultság a csüggedés, s a helyhez kötöttség legsötétebb napjaiban, a budapesti helyzetet jellemezendő, ezt vettette velem papírra a látni, tudni és cselekedni vágyó türelmetlenség? "Elég egy rémhír és máris összebújnak a fejek. Éles, türelmetlen csengéssel jajdulnak fel a telefonok. Az áruházakat emberár ostromolja. S maga a város egyetlen, katasztrófától rettegő várakozás lesz, s e várakozásban remény hervad, bizonyosság inog, erő fogyatkozik, s a holnap, igen: a holnap is oly esetlegessé válik, akár ha két arcvonal között,...
Tovább
Fülszöveg
Utálom a pletykát, a felületes, súgás-búgásból táplálkozó "jólértesültség"-et, mi több: még a statisztikai adatokat is csak "személyes" ellenőrzés után tudom véleményformáló eszközül elfogadni. Ezrét vagyok makacs, riporter-kíváncsiságú országjáró, s felelni is ezért szoktam így, ha mesterségemet illető ilyen vagy olyan nyilatkozatra próbálnak rávenni: "Engem az élet érdekel, nem az irodalom!"
csoda-e, ha ilyen elvek és szokások mellett 1956 decemberében, a bénultság a csüggedés, s a helyhez kötöttség legsötétebb napjaiban, a budapesti helyzetet jellemezendő, ezt vettette velem papírra a látni, tudni és cselekedni vágyó türelmetlenség? "Elég egy rémhír és máris összebújnak a fejek. Éles, türelmetlen csengéssel jajdulnak fel a telefonok. Az áruházakat emberár ostromolja. S maga a város egyetlen, katasztrófától rettegő várakozás lesz, s e várakozásban remény hervad, bizonyosság inog, erő fogyatkozik, s a holnap, igen: a holnap is oly esetlegessé válik, akár ha két arcvonal között, lövészteknőben kuporogna az ember."
Ekkor kerekedtem fel, a népdal csudálatosan érzékletes metaforájával élve: hosszú út porából ekkor vettem köpönyeget, s ha a látottak-hallottak végiggondolására, szelektálására és kiteremtésére szánt időt leszámítom, hát elmondhatom, hogy az elmúlt másfél esztendő nagyobbik részét országjárással töltöttem.
Módszerem - ami az "anyag" összemarkolását illeti - egy távoli elődé, Tinódi Sebestyéné volt, akinek a csontjai szülővárosomban: Sárvárott porladnak, s aki Cronicája előszavában arról ír, hogy bizony sokat fáradt-futkosott, tudakozott, igazmondó jámbor vitézekkel is sokat értekezett, s ha írt, hát sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat nem írt. Ami keveset írt - igazat írt.
Az én szándékom is ez volt!
Meglehet, hogy a nagy "téma": a magyarországi ellenforradalmi kísérlet egyik-másik részletét még érlelni, pihentetni kellett volna, hisz nagyon is frissek még a sebek, s a biztos, megfellebbezhetetlen ítélet kimondásához is elkel: határozottságot s tagadhatatlan tisztábban látást kölcsönöz a távlat. De - s ez mentse írásaimat, ha hellyel-közzel gyors retus nélküli fénykép jellegük van - a rögzítés, majd a valóság párnáján való álmodás mellett a cselekvés: a sebek begyógyítása is célom volt, ahogy célom és írói programom - vállalva a hamariság vádját és veszélyét - ezután is az eseményekbe való állandó beavatkozás lesz.
Ehhez kérem olvasóim jóindulatú türelmét és munkára serkentő támogatását.
Vissza