Urartu és az ókori Közel-Kelet magyar öröksége

Előszó

Az urartui kultúrát az utóbbi évtizedekben előkerült régészeti leletek és az újabb tudományos munkák egyre inkább olyannak mutatják, amelyben lelkünk mélyén rokoni vonásokra ismerünk. Az alábbiakban szeretnénk azokat az érveket felsorolni, melyek bennünk ezt a rokoni érzést felkeltették, majd megerősítették. Ha Urarturól akarunk beszélni, elkerülhetetlen, hogy a sumérok, szabírok és a hurrik szellemi és civilizációs eredményeiről is meg ne emlékezzünk. Hiszen nyilvánvalónak látszik, hogy az urartui eredmények ezen értékes előzményekből következtek - az urartui királyság kialakulásának és virágzásának hat-hét évszázadot kitevő időszakában ezen értékeket magukban hordozták és továbbfejlesztették. Az archeológia állása szerint a sémi népek beköltözése előtt egész Elő-ázsiát - amint az művészetük és vallásuk egybevetéséből megállapítható - egymással kulturális rokonságban lévő népek lakták (Némethy 1934 3-4). S. P. Tolsztov szerint Elő-Ázsia őslakói a sumérok, szubarok (szabírok) és hurrik voltak. Ezek a népek, amelyek túlnyomórészt a kelet-mediterráni és az elő-ázsiai-kaukázoid csoportba tartoztak, teremtették meg a legősibb mezopotámiai és kisázsiai kultúrákat. A szemiták csak évezredekkel utánuk jelentek meg Szíriában, Mezopotámiában, Palesztinában (Götz IV. 48). Az urartui időszak utáni századokból azon nemzetekről is meg kell emlékezni, melyek az urartui, és rajta keresztül a sumér, szabír és hurri hagyományokat a magyarság számára továbbörökítették, vagy továbbélni segítették. Itt a klasszikus idők szabírjaira, a szkítákra, az örményekre, majd a pártusokra, hunokra és avarokra kell gondolnunk. Vissza