Uránia

Előszó

Ifjúkori álom.
Tizenhétéves voltam. Őt Urániának hívták. Szőke, ifjú, kék szemű leány volt talán az az Urania, tavaszi álom talán, avagy Évának egy ártatlan, de kiváncsi leánya? - Ó nem. Egyszerű volt, mint hajdanában a kilencz múzsa egyike, az ugyanis, a kinek mennyei tekintete a szférák karát éltette és vezette; ő volt megszemélyesitője a mennyei gondolatnak, mely a földi élet terhe felett lebeg; az érzékeket elbóditó testtel nem volt felruházva, nem volt szive, melynek vihara messziről megérzik, nem birt az emberi test melegével sem; de azért bizonyos tekintetben eszményi, fensőbb és mindig tiszta világban élt, nevével és alakjával bizonyos nevet kölcsönözve annak, mely elég hatalmas volt arra, hogy az ifjú lélekre élénk és mély hatást tegyen, hogy abban a lélekben a bámulatnak és szinte a szerelemnek meghatározhatatlan érzetét keltse.
Az ifju, kinek keze még nem tépte le a paradicsombeli fa isteni gyümölcsét, a kinek ajkai érintetlenek maradtak, a kinek szive nem szólalt meg, a kinek érzékei egy megnevezhetetlen, eddigelé még ismeretlen vágyból támadnak fel, - magános óráiban és a túlfeszitett szellemi tevékenység mellett, melylyel a korunkbeli nevelési rendszer nehezedik agyára, sejti a kultuszt, a melynek nemsokára áldoznia fog kelleni és már eleve is megtestesiti képzeletében a változó alakú, bűbájos lényt, aki az ő álmainak birodalmát fogja elfoglalni. Közeledni akar ez ismeretlen lényhez, vágyik utána; de még nem meri megtenni és őszinte bámulatában talán nem is merné soha, ha valamely segitő kéz nem támogatná. Ha Chloe mitsem tud felőle, a fecsegő és szeszélyes Lyceniónak kell rá vállalkoznia, hogy Daphnist oktassa. Vissza