Uránia

Előszó

I. Az ég múzsája
Ifjúkori álom.

Tizenhétéves voltam. Ot Urániának hívták. Szőke, ifjú, kék szemű leány volt talán az az Urania, tavaszi álom talán, avagy Évának egy ártatlan, de kíváncsi leánya? - Ó nem. Egyszerű volt, mint hajdanában a kilencz múzsa egyike, az ugyanis, a kinek mennyei tekintete a szférák karát éltette és vezette; ő volt megszemélyesítője a mennyei gondolatnak, mely a földi élet terhe felett lebeg; az érzékeket elbódító testtel nem volt felruházva, nem volt szive, melynek vihara messziről megérzik, nem bírt az emberi test melegével sem; de azért bizonyos tekintetben eszményi, fensőbb és mindig tiszta világban élt, nevével és alakjával bizonyos nevet kölcsönözve annak, mely elég hatalmas volt arra, hogy az ifjú lélekre élénk és mély hatást tegyen, hogy abban a lélekben a bámulatnak és szinte a szerelemnek meghatározhatatlan érzetét keltse.
Az ifjú, kinek keze még nem tépte le a paradicsombeli fa isteni gyümölcsét, a kinek ajkai érintetlenek maradtak, a kinek szive nem szólalt meg, a kinek érzékei egy megnevezhetetlen, eddigelé még ismeretlen vágyból támadnak fel, - magános óráiban és a túlfeszitett szellemi tevékenység mellett, melylyel a korunkbeli nevelési rendszer nehezedik agyára, sejti a kultuszt, a melynek nemsokkára áldoznia fog kelleni és már eleve is megtestesiti képzeletében a változó alakú, bűbájos lényt, aki az ő álmainak birodalmát fogja elfoglalni... Vissza