Uralkodók és komédiások (rossz állapotú)

Előszó

Ugylátszik, mintha a mi korunknak már sem kedve, sem ideje nem volna a méltóságra és a festőiségre. A még aktiv trónok sarjai is futball-mérkőzésekben vesznek részt és a walesi herceg arcképét rugby-sapkában közlik az újságok millió példányban. A szinpad királyai és királynői pedig az autó polgári jólétén buzgólkodnak és nem győzik bizonyítani, hogy ők is csak emberek ...
Pedig a nagy gesztus nem halt meg, talán még csak nem is alszik. Még a futball-pálya ujjongó tízezreit is az antik aréna mámora és festőisége vonzza együvé. A hatalom ma sem éri be azzal, hogy pusztán a józan ész érveire támaszkodjék, ma is külső csillogásra, a fantázia foglalkoztatására van szüksége. A forradalmak Franciaországában a birák és az ügyvédek még ma is talárban szolgáltatják a jogot, az angolok pedig még rizsporos parókát is öltenek hozzá.
A korszellem, ha okai mélyebbek is, nem kevésbé változó, mint a divat. Bizonyos, hogy ismét el fog jönni a méltóság, a festőiség, a nagy gesztus korszaka. Már sokszor pózzá merevedett és nevetségbe fulladt, de mindannyiszor újra feltámadt. Mert vágya örök: a megnyilatkozásra törő emberi magasrendűségből fakad.
Az úgynevezett élet színpadán ágálunk mindanynyian, amíg ágálunk, amig élünk: Shakepeare-rel nem a «szakember» elfogultsága vétette észre az élet és a szinpad mély és megdöbbentő analógiáját. Fellépünk a színpadra, elmondjuk a magunk - sokszor nem is a magunk - mondókáját, aztán ismét eltűnünk a sülylyesztőben, bizonyára még észrevétlenebbül, mint a szinpad aktorai. s még csak nem is sejtjük a velünk játszadozó nagy bábjátékos szándékait. Vissza