Előszó
Üllőn élek kilenc éve. Ismerkedvén lakóhelyem történetével elővettem az „Üllő 2000" című könyvet, melyből kiderült hogy a jelenlegi 4-es főút őse már évszázadokkal ezelőtt is itt kanyargott és összekötötte a központi településeket, Pestet és Budát az ország déli részeivel, a tengerrel. Ennek az útnak ellenőrzését volt hivatott ellátni Zsaróka földvára, később a római őrállomás, ami a jelenlegi falu közepén állt akkor, amikor Róma kiterjesztette hatalmát Pannóniára is. Tehát érkeztek, távoztak az emberek, dicsőségesen vonultak erre, háborúztak vagy éppen rongyosan elkullogtak, jöttek kereskedők, vándordiákok, komédiások. Volt akinek megtetszett a táj, itt maradt, volt aki továbbállt, ahogyan az napjainkban is szokás. A falu maga többször elnéptelenedett. A kolerajárványok és a Rákóczi szabadságharc alatt olyannyira kiürült, hogy a váci püspök, Dvornikovics Mihály, akinek püspökségéhez Üllő is tartozott, kénytelen volt embereket, családokat toborozni az elnéptelenedett faluba. Mindezek azt bizonyítják, hogy itt évszázadokon át folyamatosan cserélődtek az emberek. Miközben mindezeket felfedeztem az „ÜLLŐ 2000" című könyvet olvasva, kitárult a múlt veretes kapuja és kézen fogott a történelem. Sűrű, szövevényes, hol félelmet, szomorúságot, hol vidámságot rejtegető rengetegébe vezetett s hagyta, hogy feltörjön belőlem a honfoglalók iránti tisztelet, hagyta, hogy lerójam kegyeletem egy-egy tragédia, balsors láttán, (Mohács, kolerajárvány, háborúk). Hagyta, hogy ámuljak a mérhetetlen hazaszereteten (Rákóczi), a napjainkból hiányzó bátorságon (Fekete István), még azt is hagyta, hogy olykor gúnyolódjak (A pocok...), játsszak a szavakkal, sámánkodjak. És jöttek a versek egymás után, diktált a belső hang, csak írni kellett.
Vissza