Újszövetségi Szentírás I-II.

Előszó

Isten a paradicsomban bűnbe esett emberiséget nem taszította el magától, hanem kiválasztotta annak jámbor ősatyáit: először a pátriárkákat, majd Izrael népét, kinyilatkoztatta nekik magát, hogy családjukban és népükben az igaz Isten ismeretét és az igért Megváltó reményét fenntartsa. Több ezeréves előkészület után, immár mintegy két ezredév előtt elküldötte Isten egyszülött Fiát, Jézus Krisztust a zsidó nép útján az emberi nemhez, ki szenvedésével és halálával az emberiség bűneiért eleget tett, tanításával és példájával pedig megmutatta az üdvösség útját.
Az Üdvözítő nem írt könyveket, hanem tanítása hirdetésének eszközévé az élőszóbeli oktatást, a hagyományt tette, mely azóta az egyházban négy élettörténetben szakadatlanul fennmaradt. Ezen élettörténetek, melyek evangéliumoknak, vagyis az üdvösség jó hírének neveztetnek, szemtanuk és más kortársak által vannak hitelesen megírva. Négy ilyen evangélium maradt reánk, melyek szerzői: Szt. Máté apostol, Szt. Márk, Szt. Péter apostol tolmácsa, Szt. Lukács, Szt. Pál apostol tanítványa és Szt. János apostol. Az ezekben elbeszélt tanítást és tetteket Jézus számtalan csodával erősítette meg. Az első három evangélium lényegében Jézusnak galileai hazájában az egyszerű nép előtt mondott tanításait és intelmeit s művelt hasonló tetteit adja elő, melyeket épen ezért párhuzamos (görögül synoptikus) evangéliumoknak nevezünk. A János-féle evangélium Jézusnak inkább Jeruzsálemben a zsidó tudósok (írástudók) előtt mondott beszédeit és vitáit közli. Azonkívül Szt. Máté és Szt. Lukács evangélisták főbb vonásaiban elbeszélik Jézus gyermekségének történetét; Szt. Jánosnál pedig az Üdvözítő nyilvános élete a zsidók főbb ünnepei körül van csoportosítva, melyekre Jézus az ország fővárosába, Jeruzsálembe szokott menni s egy ideig ott tartózkodni. Vissza