újLenyomat

Előszó

Ahogyan a társadalom egyik alapkérdése az, hogy a fiatalok milyen értéknormákat tesznek magukévá, éppúgy minden művészeti ág jövőjének meghatározója az, hogy az új generáció, az alkotói lendületük első eredményeit felmutatók milyen értékszemlélet alapján igazodnak el szakterületükön. Az értékdimenziókat bármilyen témakörben kitapinthatjuk, csak hol direktebb, hol kevésbé könnyen dekódolható az esztétikai értékrendszer mögött meghúzódó társadalomszemlélet, amely hordozza az alkotó értéknormáit. Egyik közös jellemző jegye az irodalomnak és a képzőművészetnek, hogy alkotóik nem direkt értéknormatívákat mutatnak fel. Az írások illetve a műtárgyak csak második, harmadik rétegükben prezentálják a társadalmi értékhierarchiát. Ezzel szemben úgy tetszik, hogy a fotó még megőrizte közvetlenebb, primérebb kifejezésmódját, s szívesen vállalkozik az aktuális gondok és a hétköznapi lét jelenségeinek ábrázolására. Az iparművészetet és a népművészetet egyaránt a műgond jellemzi, a fiatalok anyag- és technikaismerete megnyugtatóan magas színvonalon alapozza meg az elegáns, anyagtakarékos, illetve anyagszerűségében kifogástalan kivitelezést. A népművészeti tárgyak a legtisztább formában bizonyítják az alkotó fiatalok hagyománytiszteletét, a megszüntetve megőrzés vágyát és törekvését. Ebből a szempontból a legkönnyebb helyzetben éppen a népművészet van: itt ugyanis a régi faluközösségek által kitermelt formakincs önmagában, tisztán reprodukált formában is értéket jelent, hiszen a történelmi múlt egy darabjának élővé tételét láthatjuk benne. De éppen ebből adódhat e művészet megítélésének fonákja is. Ekkor az erényként említett mozzanatra rámutatva anakronizmust emlegetnek, egy felbomlott, már nem létező, pszeudoközösség látszatfenntartását olvasva ki a már nem valódi funkciójuk szerint megszülető tárgyakból. A helyzet dialektikus megítélése a helyénvaló, s ilyeténképpen szemlélve a népművészeti anyagot azt találjuk, hogy az eredeti forma mellett hajdani funkciójukat is megtartó tárgyak találják meg legjobban helyüket századunk (mű)tárgyhalmazában. Az iparművészeti alkotásoknál a nemes egyszerűség és a funkcionalizmus a determináló úgy, hogy mindez elsősorban a kézműves műhelyek, s nem a nagyipari sorozatgyártás realizációs lehetőségein nyugszik. Az egyedi iparművészeti tárgy egyébként már megnevezésében bizonyos ellentmondást hordoz - ám ezt az ellentétet feloldani éppúgy nem csak a fiatalok feladata, mint ahogyan a társadalmi előrehaladás bármely más kérdésének megoldásánál is csak mint a legfontosabb bázis, jön számításba az ifjúság. Hiszen nem kisebb kérdés, mint a magyar ipar helyzete az, ami meghatározó a fenti vonatkozásban. Nem a szakemberek felkészültsége hiányzik, s nem is az irányítóik problémaérzékenysége. A gond a történelemben, a hagyományokban, a földrajzilag, geológiailag befolyásolt iparszerkezetben, fogyasztási szokásokban, életmódban egyaránt gyökerezik, s így viszonylag gyors felszámolásával nem gondolhatunk. Addig pedig a kézműves műhelyek szívósan nehéz küzdelmet kell hogy folytassanak az ízlés formálása, az új hagyományok megteremtése érdekében. E tiszteletre méltó vállalkozások néhány szép eredményét a pályázatban is fellelhetjük. A fotóanyag az experimentális törekvéseket leszámítva szinte minden fontosabb speciális területét felöleli a mai fotóművészeti lehetőségeknek: a szociofotótól kezdve a dokumentumfotón keresztül az esztétikus aktokig bezáróan. A „szocio", amely 10 évvel ezelőtt még az irodalom és képzőművészet alkotóműhelyeiben is élszerepet vitt, úgy tetszik mára ismét a fotó főszerepét hirdeti. A lakótelepi lét és a szakmunkásképzés a fotó által is bekerül abba a köztudati szférába, ahol a kérdéseket legalábbis vitatni lehet. Béke és háború, fesztiválok és sportesemények egyaránt megállítanak - a fotó a művészet transzcendenciájával kínálja fel mindennapi életünk jelenségeit, gondolkodásra, elmélyedésre. Az irodalmi alkotások között is a legtöbb a hétköznapi jelenségekkel foglalkozik. Vissza