Előszó
Részlet:
Johanna Nichols levele Genfből Gedeon Rózsának Budapestre.
Kedves Rózsám, Genéve 1945 május 8
apám barátja, Jacques Poisson hivatalos...
Tovább
Előszó
Részlet:
Johanna Nichols levele Genfből Gedeon Rózsának Budapestre.
Kedves Rózsám, Genéve 1945 május 8
apám barátja, Jacques Poisson hivatalos küldetésben Budapestre utazik. Felhasználom az alkalmat és megkérem, keressen meg téged és vigye el a levelemet. Nem is képzeled, hogy milyen szívszorongva várom a válaszodat! Több, mint három év telt el azóta, amióta hazahívtak az intézetből. Hidd el, ennek a három esztendőnek nem volt olyan napja, hogy ne gondoltam volna rád, hiszen mi itt, védett hazánkban is tisztában voltunk azzal, hogy szerencsétlen fekvésű kis országtokra milyen borzalmas megpróbáltatások szakadnak. A lapok színes tudósításokat írtak Budapest halálnapjairól s az én szívem összeszorult, mert tudtam, hogy a bezáruló gyűrű esetleges halálraítéltjei között van az a Gedeon Rózsa is, akinek én a Parc Faure egyik szökőkútja előtt örök barátságot fogadtam. Drágám, nem mindig könnyű a védett sarokban ülőnek! Az aggódás nehezebb néha a veszélynél is, s a tehetetlenség, amely képtelen a segítségre! Néha majdnem megfulladtam ettől a fájó tehetetlenségtől! Megakadtak az ízes falatok a torkomon, mert arra gondoltam, hogy amíg én Wellington-bélszínt eszem madeiramártással és utána egykori kedvencedet, a Coupe Margueritet, te Budapesten talán... Hidd el drágám, ilyenkor megkeseredett a szájízem és vad kétségbeesés rázott meg, hogy milyen porszem vagyok! Tudhatod, hogy a szüleim meglehetősen elkényeztettek. Egyetlen gyerek voltam s kicsiny koromban kissé gyengécske, még a széltől is féltettek, - természetesen soha nem tagadtak meg semmit tőlem. Tehát megszoktam, hogy mindenhatónak érezzem magamat. S most ott álltam tehetetlenül ökölbeszorított kezekkel, mert tudtam, hogy legjobb barátnőm egy messzi, ostromlott városban talán patkánymódra lapul egy sötét pince mélyén, talán éhezik és szomjúságtól ragad szájpadlásához a nyelve, s én, Johanna Nichols, a Grand Hotel terraszán ülök vadonatúj ruhában, jóformán észre sem veszem az alkonyat rózsaszínjéban csillogó havas Mont Blanc-t - hiszen annyiszor látom! - válogathatok a gazdag étlapról, s mégcsak üzenetet sem küldhetek, hogy gondolatban veled vagyok az éhező és szorongatott városban, - legfeljebb azt mondhatom az apámnak, hogy semmit nem kérek, nem vagyok ma éhes!...
Vissza