Új magyar szobrászat

Előszó

Ferenczy Istvánnal (1792-1856) kezdődik az új magyar szobrászat. Az 6 föllépéséig csak írók vágyában és versében él a magyar nemzeti kőfaragás. A Habsburgok gyarmati uralmát csak a reformkor kezdte hatásosan megingatni: művészetünk nem előzte meg a politikai fejlődést. A Szent Birodalom barbár tartományát addig csak a „csinosabb" Ausztria másodrendű művészeti termékei illették meg. A püspöki székesegyházakban és a főúri palotákban dúlt ugyan a pompa, de az csak a császárvárost utánozta, a császárváros meg a Lajosok Párizsát. Templomi szentek, szentháromságoszlopok, sírkövek, grófi parkok Diánái: ebből állt a magyarországi kőfaragás. Meg se honosodtak itt azok a mesterek, akik a birodalmi divatot ideszármaztatták, csak vendégszerepelni jöttek, meghívásra. Itthoni sarjadású plasztikánk még ennyi se volt. Ahogy Arany János írja: „Mert akkor Debrecen szobrászata „Vászon"-pipán túl még nem baktata."
Kazinczy és baráti köre csinált a szobrászatból nemzeti, vagyis nemesi ügyet. Ferenczyben emberére talált az a pár literátor, akik megóhajtották a nemzeti művészetet, már csak azért is, hogy magukat is kőbevésve lássák. A francia forradalom még akkori szabadgondolkozóink számára is túl élesen vetette föl a dicsőség múlandóságának kérdését. Kívánatossá vált a halhatatlanság, hacsak egy -márványszobor erejéig is. Ferenczy pedig áhítatosan tisztelte a költőket, megfaragta a szobraikat. Cserébe a hírnevét kapta tőlük és művészi önérzetét. Később, mikor a szabadságharc előtti évtizedben a nemzet már nem ért rá őérte lelkesedni és nem segítette Mátyás-lovasszobra felállításában, akkor éppen ez az önérzete keseredett tehetetlen kétségbeeséssé. Vissza