Új képfajtákról

Előszó

Bizonyos, hogy a képnek legalább két, egymással párhuzamosan futó, máskor egymást keresztező, esetenként azonossá váló történeti pályája is megírható. Az egyik közvetlenül az ember alakjához, az emberhez mint „képhez" (mintakép és képmás) kötődik a tudat - ön-tudat - változó szintjein, a másik pedig a kép „természeti" létének lehetőségét tudatosító gondolkodás nyomán formálódva ölt alakot. Közös néven nevezve leírható a folyamat a látás tanulása, a tekintet útja vagy a szem kalandja kifejezések segítségével is, egymásra vonatkoztatva pedig az a tendenciájuk, hogy miközben az emberalak fokozatosan „leválik" (pontosabban meghatározatlanná alakul át), a kép maga egyre inkább a gondolkodás formáját veszi fel. E történet részletei előtt megkérdezhetjük: mi szükség van egyáltalán képre, vagy másként: mikor és hogyan keletkezik a kép? Figyelmen kívül hagyva most azt a választ, mely a kép - vagy inkább képelőzmények, képlehetőségek - természeti formái miatt adódhat (vagyis: a kép van, tehát az a kérdés, hogy ennek felismerése mikori, s ez nem meghatározható), azt mondhatjuk: a kép a közvetlen test-test, ember-ember kommunikáció elégtelenségének első jelére, jeleként jöhet létre, tehát mikor a kommunikációnál megjelenik az idő dimenziója. A probléma még plasztikusabban áll előttünk, ha észrevesszük, hogy az a két fő szál, mely az embert a világhoz köti s egyben attól elválasztani képes, a hang és fény nevekkel illetett hullámjelenség sok tekintetben rokon vonásai mellett másféle artikulációs bázist jelent. Vissza