Előszó
Részlet:
Legelső és legkülönösebb debreceni emlékem egy sajtóhiba. Nem nyomda követte el, hanem a szemem. Az esetet valamikor szóvátette már, sőt megtisztelő jelképpé emelte éppen egyik...
Tovább
Előszó
Részlet:
Legelső és legkülönösebb debreceni emlékem egy sajtóhiba. Nem nyomda követte el, hanem a szemem. Az esetet valamikor szóvátette már, sőt megtisztelő jelképpé emelte éppen egyik debreceni irodalomprofesszorunk, Hankiss János, az Uj Időkben, de hát azért mégiscsak az én emlékem, s minthogy a rádióban csak kivonatosan beszélhettem róla, elmondom most magam az egészet.
Mint a legtöbb debreceni költő, én sem a civisvárosban születtem. Édesapám vasutas volt, mozdonyvezető; sokszor áthelyezték. Az Alföldre Balassagyarmatról kerültünk. Nyolcéves voltam, és féltem a változástól, a nagyvárostól, a szigorúhírű iskoláktól és főleg a kollégiumtól. De vonzódtam is hozzá. Mintha a saját testi-lelki határaim együtt nőttek volna az új arányokkal, büszkén lépegettem az állomásról új lakásunk felé. A Piac-utcán emeletes palotasorok és fényes kirakatok kápráztattak, kíváncsi izgalomba hozott a Kistemplom tornyának vitézi bástyatornya, kockaalakú, rézbetűs, fekete vasmozdonyával fütyülve szaladt, a későbbi villamos helyén, a városi kisvonat és messziről már feltűnt két roppant csigabiga-szarvával a Nagytemplom. Mi tulajdonképpen csak visszaszármaztunk Debrecenbe, így sok mindenről hallottam, tudtam, amit még sohase láttam. Mesélték, hogy a Nagytemplom egyik tornyában van az öreg Rákóczi, a híres harang. A bevonulásomkor néma volt ugyan, de a puszta neve is zengett, zúgott, ágyúzott a képzeletemben; és szinte testileg éreztem, mekkorát dördülhetett, amikor valaha, a nagy tűzvész idején, lezuhant a földre és megrepedt. S a délibábról is hallottam már: egy tündér, egy messzilátó, tréfás nagyítóüveg s az északi fény elképzelt szépsége keveredett a fogalmában. ..
Vissza