Előszó
Részlet:
"Az első tökéletes volt. Nem mondhatom azt sem, hogy nem szerettem. Egyetlenegy kis hibája volt, de erről igazán nem tehetett. Ne gondolj semmiféle lelki eltévelyedésre. Egyszerűen az volt a baj, hogy polgár volt szegényke, polgári nő. Ne érts félre, én magam is polgár vagyok. Tudatosan vagyok az, pontosan ismerem az osztály hibáit és bűneit, s vállalom ezt az osztályt, vállalom a sorsot, mely a polgári sors. Nem szeretem a szalonforradalmárokat. Az ember maradjon hűséges azokhoz, akikkel származás, nevelés, érdek, emlék összekötözte. Mindenem a polgárságnak köszönhetem, nevelésem, életmódom, igényeim, életem legtisztább pillanatait is, a közös műveltség, a nemes beavatottság nagy pillanatait.... Most sokat beszélnek arról, hogy ez az osztály megszűnik, elsorvad, teljesítette hivatását, s nem alkalmas többé a vezetőszerepre, mely az elmúlt században az övé volt. Ehez nem értek. Egy érzés azt mondja nekem, hogy kissé mohón és türelmetlenül temetik a polgárságot; talán van ebben az osztályban még valamilyen maradék erő, talán még szerepe lesz a világban, talán éppen a polgárság lesz az a híd, ahol a forradalom mégegyszer találkozik a renddel... Mikör azt mondom, hogy az első feleségem polgári nő volt, nem vádat emelek, csak megállapítok egy lelkiállapotot. Én is polgár vagyok, reménytelenül Hűséges vagyok osztályomhoz. Védem is, mikor támadják. De nem védem vakon, sem elfogultan. Azt akarom, hogy tisztán lássak ebben a társadalmi sorsban, mely nekem jutott, s ezért tudnom kell, mi volt a bűnünk, volt-e csakugyan valamilyen polgári betegség, mely elsorvasztotta ezt az osztályt,! De a feleségemmel erről persze nem beszéltünk.
Mi volt a baj? Várj csak. Először is az, hogy ón magam olyan polgár voltam, aki pontosan ismerte a szertartásokat.
Én gazdag voltam, a feleségem családja szegény volt. De a polgárság nem pénzkérdés. Igen, azt tapasztaltam, éppen a szegény polgárok, a vagyontalanok óvják görcsösen, minden erejükkel a polgári magatartást és életformákat..."
Vissza