Uj Idők 1941. augusztus 17.

Előszó

Részlet:
"Ki tudja, mikor kelt az az ősi, sirató és könyörgő ének? Az istvánnapi ének? Darabos, ódon és mégis szívbemarkoló, verseit bizonyára évszázadok hullámoztatták el máig. Nemzedék hagyta nemzedékre s évszázadok óta, újból és újból fölbúg, orgonazúgás és harangzengés közben, amikor ránkköszönt István király napja.
Évről-évre elgondolkoztatnak patinás sorai. Milyen mérhetetlen messzeségben van már Szent István zordon és mégis atyai szívű apostol-alakja, a mai kor magyarjától! Az ő korából, szinte csak kövek és legendafoszlányok maradtak. Mégis: nincsen egyetlen koronás fő sem az ezeresztendős magyar históriában, aki felé olyan, ma is fölsajgó, eleven érzésekkel fordulna a nép, mint első királyához. Vaskezíí, zárkózott, kardos, harcos királyként él a képe bennünk, nem őriztük meg egyetlen, gyöngéd vonását sem, mégis, minden egykori magyar királyok között: ő az atya, ő a gondviselő, ő a legnagyobb király. Voltak nagyobbhatalmú fejedelmeink is nála, Nagy Lajos és Hollós Mátyás, akik az országok egész sorát olvasztották, roppant birodalommá; voltak népszerű, tréfás kedvű uralkodóink, akik százszor közelebb jutottak a maguk alattvalóihoz, mint a Vajkból lett István, mé gsem maradt meg róluk a nép leikében más, mint néhány szállóige, vagy tréfás történet.
Ma is élő érzés, elpusztíthatatlan lélektani kapcsolat, csak Szent István iránt maradt meg a magyar nemzetben. Pedig ha valaki, hát ő igazán nem volt népszerű uralkodó! Kemény volt és szigorú, következetes és céltudatos a kegyetlenségig.
De e keménysége mögött, nyilván megérezte s ma is érzi a nemzet a fáradhatatlan gondosságot, a templom- és bástyaépítő alkotóleiket, az oltalmazószándékot s a történelmi helytállásra nevelő vasvesszejű — apát.
Ezért van az, hogy királyainak és hőseinek hosszú sorából, egyiket sem idézi, szólongatja, hívja újból és újból a magyar nép, csak ezt az elsőt, a vasöklűt, a felejthetetlent, a szentet, az apostolt, a szimbolikus „magyar királyt", a királyok királyát..."

Vissza