Uj Idők 1939. november 12.

Előszó

A kormányzó ma az a központi erő, amely egyensúlyban tartja a magyar életet. A gyémánttengely, amely körül az ezeréves gépezet forog. A torzsalkodó osztályokat és pártokat az ő tekintélye fűzi nemzeti egységbe. A dolgozó polgár benne látja a rend és biztonság legfőbb őrét. A patrióták tőle remélik a nemzeti vágyak kielégítését. A hadsereg minden katonája az ő személyéhez ragaszkodik mindhalálig. Benne a hitetlenek is kénytelenek hinni, az állhatatlanok is kénytelenek megállapodni. Nélküle a magyar tömegek sem a jelent, sem a jövőt nem tudják elképzelni.
Aki hisz a történelmi események belső logikájában, az elképzelhetőnek találja, hogy Horthy Miklós azért harcolta végig, mint győzhetetlen admirális a világháborút, hajóágyúk bömbölése mellett azért lett a tengerek legendás hőse, hogy fölényes tekintéllyel léphessen fel Magyarországon, ha majdan üt a végzet órája. Miután elévülhetetlen dicsőséget szerzett a monarchia nagy háborújában, az 1919-ik évi november tizenhatodikán bevonult Magyarország nemzeti történetébe, abban az órában, amelyben sastollas csapata élén ellovagolt a fejérvári vámsorompó mellett. Valljuk bé: ez nekünk, a proletárdiktatúra porba gázolt magyarjainak, akik láttuk a bevonulást, olyan szent és boldogító élményünk volt, mintha Csaba vezér lovasai ereszkedtek volna le a csillagos égboltról, hogy megsegítsék az elárvult magyarságot.
Magyarország akkor romhalmaz volt, Budapest városa erkölcsi mocsár. A háború győztesei és a győzelem parazitái felprédálták Szent István örökségét és a csizmájuk alá gázolták Európa leglovagiasabb népének becsületét. A hosszú háború kiszívta a magyarság csontjaiból az erőt, a forradalmak szennyáradata megfertőzte a lelkeket, a román marodőrök pedig elhordták minden elbordhatót az országból. Az Árpádok népének ősi dicsőségéből és gazdagságából semmi sem maradt, csak por és hamu.
Soha még nép nem érezte annyira a kitagadottság és árvaság egész keserűségét. A magyarság, midőn a Kelet és Nyugat vízválasztóján hazát alapított, tudatosan a Nyugat pártjára állott és évszázadokon át patakokban ontotta vérét, hogy hitet tegyen a nyugateurópai kultúrközösségbe való tartozása mellett. Trianonban Európa kitagadta a magyarságot, kivetette emlékezetéből a magyar nevet. A nemzetnek az a megszégyenítő érzése volt, hogy egész történelmi múltját egy évszázados becsapásra, a kultúrnépek szolidaritásának hazugságára építette fel. Mert soha még keresztény néppel oly embertelenül nem bántak, mint a magyar néppel.

Vissza