Uj Idők 1939. május 21.

Előszó

1385-öt írtak a levelek alá. Tél hava csikorgott. És fogak, az alattomban felszított gyűlöletben ... Kettős szerencsétlenség: gyermek s nőuralom nyűgözte Magyarországot. A kiskorú Mária és Örzsébet régenskirályné szeszélyes, kapadozó kormányzata, aminek vizeslepedője persze a hű nádorra, Gara Miklósra is ráterült.
A meggondolatlan nők alig vettek tudomást a mélyben harapódzó elégedetlenségről. Ők csak folytatták gyermeteg kedvteléseiket. Sólymásztak, utazgattak, vendégeskedtek. Mostanában meg éppen mulatságos vendégük volt. Durazzói Károly, a rendkívül apró növésű nápolyi király. Jövetelének közelebbi célját ugyan egy csöppet sem értették, de mit tesz az, mikor „Hüvelyk Mátyáson" olyan jóízűen el lehetett bolondozni!...
Míg egy napon aztán — az udvar főrangú férfinépe épp az országgyűlésen időzött — egyszerre mintha alapjaiban rázkódott volna meg velük a palota. Mint amikor tűzhányó hegy tölcsére nyílik és zár el izzó sarával pillanatok alatt eget-földet, úgy volt hirtelen körülömölve a várkastély. Az elégedetlenség megérlelődött. A titkon felbújtott utcanép összeverődött: s he a palota-térre!
örzsébet felállt hárfájától.
— Mire tudjuk? — nézett hölgyeire elhülten és az ablakhoz indult. A szuperlátot rántotta.
Épp e percben csattant fel egy borzadalmas üvöltés:
— Halál a királynékra! Vesszenek a némberek!
Ezt nem kellett többé magyarázni. Nem lehetett félreérteni.
Örzsébet keze lehanyatlott.
— S hát nem csupa játék...?
De gyöngesége nem tartott soká. Az acélos lé lekben fellángolt az életösztön.
Egyszerre éleset kiáltott:
— A porta! Lezáratni a bejáratokat!
Éppen nyitott befelé egy cingár teremőr.
— Még a várta-emberek idejében lecsukhaták
— szólt és visszament. Valahogy azonban kaszálásformán lépegetve.
— Ó! S ilyenekre legyünk! Jóformán egyedül!
— szeretett volna örzsébet a hajába marni. De türtőztette indulatát. Még ő is riassza ezt a holteleven asszony-nyájatT

Vissza