Uj Idők 1939. április 16.

Előszó

Történeti irodalmunk régtől és sokat vitatott kérdése
a
XVI. századbeli magyar hőskor tragikus alakjának, ifjan elhányt II. Lajos királyunknak jelleme. Lágy volt-e ez az egyéniség? Megalkuvó s a végzet szekerének férfiatlanul, ellenállás nélkül elébe fekvő? Vagy minden könnyelműsége és eredendő emberi gyarlósága mellett is, feltalálhatók Lajosban az önérzetnek, bátorságnak és gerincességnek azok a kellékei, melleket ez a népek erőmérkőzési osztóvonalába állított és függetlenségére féltékeny nemzet, soha nem nélkülözhetett?
A kérdésre a legmegbízhatóbb választ a kortárs, a szemtanú adhatja: és meg is adja. Napokban kezembe kerültek a törökvész túlélőjének, hősi halált halt fiatal királyunk Mohácsnál vele küzdött kancellárjának, Broderits. Istvánnak feljegyzései.
Egyenesen meg kell bámulnunk fejlett történelmi érzékét, mely már abban az aránylag kezdetleges korban arra késztette, hogy ne érje be tapasztalatainak tisztán egyéni elmesélésével, hanem mentsen át olyan okmányokat az utókor számára, melyek állításaira a legkótségbevonhatatlanabb hitelesség erejével ütik rá, a való igazság ólo
(mpecsétjét.
Két eredeti levél az a felbecsülhetetlen kincsünk, melyet a régmúlt idők előrelátó kancellárjának köszönhetünk s melyeket itt most közölni akarok. Egyik Szolimán szultánnak II Lajoshoz írott kevély és fenyegető levele, másik pedig az ifjú, szegény, megfélemlíteni akart és gyámoltalansággal sokszor megvádolt magyar királyunk erre adott válasza.

Vissza