Előszó
Részlet:
"Kerekes tiszthelyettes a szobájában volt, olvasott. Láthatólag megörült, ahogy beléptem hozzá. Párnákat dobott a nagy heverőszékre, abba ültetett.
— Egészen elhanyagol engem, igazgató úr — mondta. — Pedig kedvünkre tudtunk diskurálni egymással.
— Nemsokára elmegyek — feleltem szórakozottan. — Az anyag most már rendben van
— Kár, — felelte ő és okos, komoly szemével hűségesen nézett rám.
Kicsit hallgattunk. Ekkor megszólaltam én s éreztem, hogy rendkívüli melegség van a hangomban:
— Meddig akar így élni?
Felkapta a fejét, meghökkenve nézett rám.
— Meddig? Nem értem.
— Igen, meddig akar így élni? Ez mégsem magának való, így, egyesegyedül, a könyvei közt, kedves barátom. Vegye úgy, mintha az édes apja be szélne magával.
-—- Kérem . . . Nagyon jól esik.
— Ön még fiatal. Férfi, csupa erő, csupa rejtett életkedv. Ne tagadja. Mindennap külön harcot folytat, hogy tovább folytathassa ezt az életet, én látom magán, tisztelt barátom. Hát ez nem jól van így. Vissza kell mennie a társaséletbe, amely magát megilleti. Mért nem kéri vissza a rangját?
Hallgatva nézett, aztán legyintett:
—- Ugyan, kérem. Mirevaló volna? Semmise változnék meg. Amaz parádésabb vigasztalanság volna, emez szerényebb. Egyre megy. Értsen meg, kérem, elkövetkezett az az idő, amikor nincsenek többé egyéni igényeim. Az egyéniségem, mondhatnám, teljesen megszűnt, már tudniillik, ha egyéni becsvágyat, külön szórakozásokat, a mi külön életünk örömeit, cifraságait értjük egyéniségen. Én egy szerencsétlen ország, szerencsétlen gyermeke vagyok. Meg kell elégednem a semmivel.
Szinte belehevült, ahogyan folytatta:
— Talán mulatságosnak hangzik, de én már csak azért se kérném vissza a rangomat, mert azzal főhadnagyi fizetés jár. Azelőtt a magam ura voltam, a földem termette azt, amiből éltem. A főhadnagyi fizetést az állam adja, tehát mindnyájan, Ön is. Igaz, nem sokkal több, mint a mai fizetésem, de ezt a nem sokkal többet, ha holnaptól kezdve kapnám, megérezné valaki. Talán egy öreg suszter, akinek emiatt egy pengővel..."
Vissza