Uj Idők 1917. (nem teljes évfolyam) I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:

Most kél a nap
Regény
Irta: Csathó Kálmán

I. FEJEZET, melyben egy fiatalembert, aki azért ült a gyorsvonatra, hogy végleg szakítson a világgal, a belénevelt udvariasság ujabb ismeretségbe sodor.

A kocsi a nyugati pályaudvar előtt állott meg, a hordár szolgálatkészen nyúlt a podgyász után:
- Hová tetszik?
- Kolozsvár felé. Gyors, első osztály...
- Kettő tizenötkor indul...
Mindennapos dolog volt, megszokott és érdektelen. Nem is volna érdemes róla beszélni, ha maga az utas nem gondolta volna, hogy fordulópontjához, ért az életének, csakhogy ez persze nem látszott meg rajta, amint kiszállt a kocsiból és belépett az" előcsarnokba.
Magas, nyúlánk fiatalember volt, nagyon jó szabású barna utazóruhában; a tavaszi kabátja a karján [lógott, a zsebéből egy csomó újság kandikált ki, a kezében pedig egy Tauchnitz-regényt tartott.
- Ha van közvetlen kocsi Olt-Szerdahelyre, tegye abba... - szólt visszafordulva a hordárhoz. - A váróteremben leszek...
Megindult, de amint az előcsarnokban keresztültörte magát a tömegen, a saját neve ütötte meg a fülét:
- Bonthá András...
A hang irányába tekintve két vidéki embert látott. Az egyik, egy köpcös, feketeszakállas öreg nagyon ismerősnek tűnt fel előtte, de csak akkor jött rá, hogy kicsoda, mikor az mélyen megemelve a kalapját, köszöntötte:
- Alázatos szolgája vagyok!
Káringécz Tódor volt, az oltszerdahelyi örmény trafikos. Mosolygós ábrázattal közeledett a fiatalemberhez, aki csak mást vette észre, hogy az öreg a főváros tiszteletére milyen szépen kicsípte magát. Fekete Szalonkabát volt rajta és vakító/fehér inggallér, olyan szűk és olyan magas, hogy alig birta benne a nyakát forgatni. Vastag aranylánc csillogott a mellényén és keztyüje is volt, szürke cérna-keztyüje. Fekete puha kalapja azonban már hajlott egy kissé a zöldes felé; túl nagy is volt, mélyen beesett a füléig, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy Káringécz Tódor megnyiratkozott a budapesti utazás örömére, a kalapját ellenben a nagy hajhoz mérte annak idején.
- Hazafelé? Hazafelé? - kérdezte derülten, szíves nyájaskodással közeledve a fiatalemberhez.
- Igen... utazom... - felelt Bontha hűvösen. Vissza