Fülszöveg
Géczi János
Gézirat
Szállingál, hull, libeg, leng, lobog, úszik, repül, át az utca felett, majd széles ívben visszakanyarodik és lehull a lábam elé. Már nem fehér, félúton valahol a tiszta és a mocskos között. Nem önmaga, mert mást őriz, amíg teheti — ő véres gézirat. A lenyomat a monstrum kezéből esett ki, egyelőre nem tudja, kinek a tulajdona, sőt tulajdon-e egyáltalán. Hihetné, van önálló élete, a sajátja, legalábbis addig, amíg be nem csapódik a pocsolyába.
Ott, fenn, egészen fönt, a népcsinálta remekmű szövegzabál. Páráló szemmel tömködve a szájába a mondatokat, minden falatot megöntöz régmúlt emlékeket idéző borral, tölti a száját, habzsol, s nem zavarja, hogy egy-két félbehagyott szó végén ott lóg valaki szerző. Változatos az étele, Berzsenyi-íől egy fél nagy alkaioszi strófa, Berdától egy népies tőmondat, Eötvös bárótól egy többszörösen összetett, aztán a nyugatosoktól is valami, meg Kassáktól, ahogy éppen jön. Nincs mese, a zabalás most fontos, jöhetnek rosszab idők,...
Tovább
Fülszöveg
Géczi János
Gézirat
Szállingál, hull, libeg, leng, lobog, úszik, repül, át az utca felett, majd széles ívben visszakanyarodik és lehull a lábam elé. Már nem fehér, félúton valahol a tiszta és a mocskos között. Nem önmaga, mert mást őriz, amíg teheti — ő véres gézirat. A lenyomat a monstrum kezéből esett ki, egyelőre nem tudja, kinek a tulajdona, sőt tulajdon-e egyáltalán. Hihetné, van önálló élete, a sajátja, legalábbis addig, amíg be nem csapódik a pocsolyába.
Ott, fenn, egészen fönt, a népcsinálta remekmű szövegzabál. Páráló szemmel tömködve a szájába a mondatokat, minden falatot megöntöz régmúlt emlékeket idéző borral, tölti a száját, habzsol, s nem zavarja, hogy egy-két félbehagyott szó végén ott lóg valaki szerző. Változatos az étele, Berzsenyi-íől egy fél nagy alkaioszi strófa, Berdától egy népies tőmondat, Eötvös bárótól egy többszörösen összetett, aztán a nyugatosoktól is valami, meg Kassáktól, ahogy éppen jön. Nincs mese, a zabalás most fontos, jöhetnek rosszab idők, aki finnyás, éhen marad. Mondja is a zabáló. A nagyranövelt has meg, mindegy mi van benne, tiszteletre méltó, morfondíroz, miközben kettéroppant egy Móriczot. És mi innen, lentről, fagyott tagokkal bámuljuk, hogyan falja fel a népcsinálta remekmű legszebb mondatainkat. Még futólag megállapíthatjuk, nagy természetű a soros, villa hegyen billegő falat, de mégis ízesebbnek találtatik, látni a módszeres rágásból, mint egy babitsi szikár. Aztán még azt is, hogy ez inkább való egy rendet ismero magyar gyomornak, mint az elefántcsonttoronyban előállított.
A textusok nem ellenkeznek, még el is némulnának, ha az nem lenne idegen az alkatuktól. Tűrik, hogy szétrágják a fogak, leemésztődjenek a szorgos gyomorban, valami meleg és gyors vérkeringésbe kerülve beépüljenek a remekmű testébe.
Az elharapott mondatokból csorog a vér, a nedv, a szar, megfesti a szövegzabáló húsos ajkát. Hát szalvéta után kap, de az már szabadesett.
A pocsolyába hullt géz — végleges ott a hely — megmozdítja elnehezült testét, visszaröppenne, fel, fel, hogy leitassa a nedvet, az élő mondatok testnedvét, de nincs ereje. És mint mindenki, aki lény, és tudja lénységét, dönt a sorsáról. A gézirat elhatározza hát, hogy ő lesz az új irodalom.
Vissza