Új eredmények, új kérdések a román nyelvek kialakulási folyamatának vizsgálatában

Előszó

Az utóbbi egy-két évtizedben a román vagy újlatin nyelvek előtörténete, kialakulása a romanisztika nyelvészeti ágának egyik középponti témája lett, s monográfiák, kisebb-nagyobb tanulmányok sora jelenik meg különböző országokban arról a nyelvtörténeti korszakról, amelyben az egységes latin nyelv egymástól különálló nyelvek együttesévé alakult. A kérdéskör jelentőségét növeli, hogy ez az átalakulása bizonyos fokig mintaesete a nyelvi rendszer egészét átfogó, mélyreható változásoknak, s minden olyan eredmény, amely mechanizmusát világosabbá teszi, a nyelvtudomány egésze, sőt a történeti és társadalomtudományok együttese szempontjából is hasznosítható. Nem csupán azért, mert az átfogó nyelvtörténeti változások a társadalmi méretű változásoknak sajátos, de más társadalmi folyamatok vonatkozásában is tanulságos típusai, hanem azért is, mert ebben az esetben - az újlatin nyelvek és nyelvi közösségek kialakulásának esetében - a középkori és modern Európa etnikai és művelődési arculatát lényegesen meghatározó folyamatról van szó.
Úgy gondolom azonban, hogy kívülállók számára - s itt nem csupán a nyelvtudományon kívül állókra, de a nem romanista nyelvészekre is gondolok - nem feltétlenül magától értetődő, hogy a román nyelvek kialakulásának kérdései miért éppen az utóbbi évtizedekben kerültek előtérbe. Elöljáróban áttekintem ezért ennek a megújult érdeklődésnek tudománytörténeti előzményeit, okait: így talán kézenfekvőbb lesz annak a néhány konkrét részletnek a jelentősége is, amelyet általánosabb következtetések levonása céljából előadásom során röviden bemutatok. Vissza