Az anya a család napsugara

Előszó

Az anya rejtett szentélye.

A háztartás munkái közben az anya lopva kicsije kocsijához oson, félrehúzza függönyét és tekintete sajátságos nagy gyöngédséggel nyugszik meg annak rózsás fejecskéjén és parányi ujjacskáin. Most a kicsi kinyitja szemeit, mosolyogni kezd, pici testecskéje ide-oda mozog, majd a szeretetnek és vágyakozásnak hangos kiáltásával anyja felé nyújtja kezét. Anyja átöleli, a szívére szorítja: enyém, enyém! Van ennél nagyobb boldogság és öröm? Ez volna az anya szentélye?
Meghitt estén, napi munka végeztével együtt ül a férj és feleség a szoba egyik sarkában. A gyermekek már ágyban vannak, a férj feltárja minden fáradtságát, gondját, nehézségét, bajait. Feleségének most segíteni, hordoznia, tanácsolni kell; fel kell derítenie és napfényt vinnie a borongós, gondokkal telt szívbe. Közelebb húzódik férjéhez, megfogja hűséges kezét, átkarolja és tudja, hogy ő a földön a legdrágábbja. Vájjon ez az anya szentélye?
Valakinek az volt az adománya, hogy örömét, bánatát a zene csodálatosan szárnyaló hangjaiba tudta önteni. Amikor ujjai végigfutottak a billentyűkön és annak hangjait gyöngéd testének mozgásával kísérte, mint egy nyárfa, mely a szellőfuvallatra rezeg, akkor az ember azonnal észrevette, hogy lelkének teljességét adta a zenébe a legjobbat, ami lelkének rejtett kincseiből áradt. Az ő szentélye a hangok világa volt. Vissza