Udvari művészek

Fülszöveg

A művészek mindig is szabadok akartak lenni. Igazi harci kérdéssé ez a romantika óta vált, amióta a nagy társadalmon kívül élést, sőt a társadalommal való szembefordulást is vállalják annak érdekében, hogy kötöttségeitől mentesüljenek. Azokban a régi századokban, amikor a születésből adódó helyzet alapvetően meghatározta az ember egész további sorsát, ilyen végletekig senki sem jutott el, de hasonló irányú törekvésekben nincsen hiány. A kisszerű kézműves-élet nyűgjeitől a művészek a legegyszerűbben úgy tudtak megszabadulni, ha udvari státuszba kerültek.
Az udvar alkalmazásában álló művész nagy tekintélynek örvendhetett, és ez már elég nagy vonzóerő volt. Ennél azonban sokkal többet ért, hogy az udvartartás tagjaként már nem béklyózták a céhes kötöttségek, az ott uralkodó egyenlősdi, nem kellett megbízást visszautasítania amiatt, hogy egy tehetségtelen kollégájának nincs elég munkája. Még az adók nagy részétől, például a legterhesebb városi illetéktől is mentesült, hiszen lakóhelyétől függetlenül magasabb kategóriába, a fejedelem környezetébe tartozott. A legnagyobb vonzóerő természetesen az volt, hogy illetményben részesült, és ez akkor is fontosnak bizonyult, ha az összeg nem volt jelentős.
Ezt a fejlődést kíséri nyomon a könyv impozáns tényanyag felsorakoztatásával a középkor második felétől, az 1300-as évektől kezdve a reneszánsz végéig, illetőleg egyes késői jelenségeket tekintve egészen a felvilágosodás koráig. A könyv olvasása során meglepődve tapasztalhatjuk, hogy bizonyos ekkor kialakult intézményi vagy magatartási formák még a 20. századi kollégáknál is megfigyelhetők.
A kötetet joggal nevezhetjük az első nemcsak esszé-szerű, de adatokkal gondosan alátámasztott, tehát érvényességét sokáig megőrző tanulmánynak a modern művészet előtörténetéből. Vissza