Előszó
Részlet:
"Fények és ragyogások, komor sötétből felrémlő, majd felragyogó sejtelem: Udvardi Erzsébet képei nem mesélnek, nem erőszakolják rá magukat a szemlélőre, - szemlélődésre késztetnek. Világunk hiányokkal van tele: s ami legjobban hiányzik, az a dolgok és jelenségek lényege mögé látás képessége. Az embert megszólítja a világ, s várja, hogy feleljen.
A világ lényegéből sugárzó titok választ vár, - titkok párbeszéde az emberi élet. Mert titok vagyok magam is, és titok a világ, amelybe beleszülettem.
Ős-eleme ennek a festészetnek a víz: akár a bajai emlékek, a homályosan kirajzolódó rokon-emberek, a távolban elúszó gőzhajóval, - múlt és jelen egybe fonódik, minden ember világában ott van, ami elmúlt és fölsejlik a régmúlt idők emléke, „múlt ifjúság tündér taván". Magasságok és mélysége: nem lenn maradni a mélyben, hanem válaszolni a kihívásra, - menni előre, mindig fölfelé. Sötétség és tiszta fényesség: nem a sötétség hatalma alatt élni, hanem odafordulni és kinyílni a fény felé.
Himnusz, vallomás és meditáció ez a festészet: ami létezik, nem magától van, hanem mindennek a forrása és az oka az Úr, az Isten, - akiben élünk, mozgunk és létezünk.
Aki nélkül az ember - egymagában - semmi, - de akivel együtt valóban úr lehet a földön. Színes a világ, bár hajlamosak vagyunk a hétköznapok szürkeségét cipelni magunkkal, mintha ez lenne a természetes. Holott körülöttünk van a gazdagság, a színes nagyvilág, titkok erdejével, növényekkel és színes virágokkal, melyek sokszínűséget, szépséget, változatosságot jelentenek. Ez az ember világa, ahol ő az úr, s ő a felelős a jövőért. Udvardi Erzsébet művei szelíd fényességükkel mintha kiáltanának: Emberek, ezt a világot meg kell őriznünk, - ez a világ a mienk, mert „reánk bíztatott az élet". Mi vagyunk ennek a földnek lakói, alakítói, felelősei. De hogy alakítani tudjuk, rá kell döbbennünk rokonságunkra: ennek a világnak vagyunk mindannyian a részei. Ennek a sokszor furcsa, értelmetlennek tűnő világnak mi vagyunk az értelme: az ember nélkül üres ez a világ!"
Vissza