Tűzből mentett hegedű

Fülszöveg

Mi tartja össze ezt a három költőt, amikor egy nemzedékhez tartozóknak sem mondhatjuk őket? Először is a barátság. Az életkor szerint középső, Benjámin jó barátja volt a másik kettőnek, ha élete más-más szakaszában is. Mindhárman a szegénységből jöttek, a felső iskolákból kirekesztve. Tehetséggel, önműveléssel fölmálházva mégis a szellemi élet legmagasabb csúcsaira hágtak. Mindhármukat beszippantotta a második világháború ukrajnai pokla: Zelket és Benjámint munkaszolgálatosként, Csanádit hadifogolyként. Összefűzi őket a politika is: az 1953-as ocsúdástól kezdve mindhárman a társadalmi tisztulásért küzdöttek, szenvedtek. Én ezt is fontosnak tartom. S ami a legfontosabb: gyönyörűket írtak.

Benjámin Lászlónak mindig hittem. Akkor is, amikor a felszabadulás utáni kiderült ég fényességébe belekáprázott a tekintete. Ha jóhiszeműen tévedett, az jószerével egy egész nép jóhiszemű tévedése volt. És nem akkor hívta tetemre kérlelhetetlenül a lelkiismeretét, amikor - ötvenhat táján - divatba jött a mellverő meakulpázás, hanem jóval előbb. Gimnazista voltam még 1955-ben, amikor publikálta „Ne szégyenkezz, ne legénykedj" című költeményét az Irodalmi Újságban. Már akkor egyik költői modellemmé - sőt, kimondom: példaképemmé - vált. Szófukar ember volt Laci bátyám. (Nem engedte, hogy Laci bácsinak szólítsam.) Nála zárkózottabb - vagy inkább gátlásosabb - talán csak Csanádi Imre volt, akivel sohasem tudtam, hányadán állok. Volt, hogy megörült nekem, amikor az utcán találkoztunk, és pár percig még el is beszélgetett velem. Máskor meg hűvös biccentéssel fogadta a köszönésemet - és gyorsan tovább haladt. Ám töretlen tiszteletemet a legbarátságtalanabb megnyilatkozásaival sem tudta megtorpedózni. Zelk Zoli bácsi viszont mindig barátságos volt. Azt hiszem, szeretett. Hálás volt azért, hogy levelet írtam neki, amikor kiengedték a börtönből A fiatal költők nevében köszöntöttem őt, remélve, hogy újra olvashatunk Zelk-verset a folyóiratokban. Sohasem tudta meg, hogy a levél megírására Király István vett rá, aki - az irodalmi élet mai hangadói szerint - „a pártállam legfőbb irodalmi pápája" volt akkoriban. Tehát - értelemszerűen - az ötvenhatos Zelk ellensége. Ezt itt vallom be először. Csak azért, hogy tudják meg a maiak: voltak olyan idők a literatúra berkeiben, amikor vélt vagy valódi ellenfelek is jelesre tudtak vizsgázni emberségből...

E kötet három költője közül Benjámin László az édesapám, Zelk Zoltán és Csanádi Imre pedig, - egymástól függetlenül - életének egy-egy korszakában a legközelebbi barátai voltak. Zelk Zoltán az ötvenes években, a hatvanas évek elején járt fel hozzánk. A gyerekek nagy barátja volt, vagy - saját gyereke nem lévén - talán inkább maga is örök gyerek. '56 után börtönbe zárták és mire kiszabadult, meghalt a felesége, Irén. De még ekkor is - lélekben megrokkanva - mindig mosolygósan, viccre és minden mókára készen játszott velem, nagy gombfocicsaták ambiciózus és egyenrangú partnereként. Csanádi Imre későbbi barát a hetvenes évekből, a nyolcvanas évek elejéről Tudtán kívül ő is szerzett derűs perceket a családnak. Eljött, leültek kettesben apámmal a dolgozószobában vagy a fák alatt a kertben, egy üveg borral az asztalon és „beszélgettek". Mindketten hallgatag, töprengő emberek lévén - ez sokszor úgy zajlott, hogy egy-két mondatukat hosszú szótlan percek követték. Egy idegen azt láthatta, hogy üldögélnek együtt és nagyokat hallgatnak. Mi persze tudtuk, hogy ők nem unják, hanem szavak nélkül is értik és szeretik egymást. Aztán Imre lassan szedelőzködni kezdett, majd elbúcsúzott a következő alkalomig. A barátságok felett azután eljárt az idő. Emlékeimben ők hárman néha újra találkoznak, hangjuk, mosolyuk, szeretetük pedig velem marad. Vissza