Előszó
Részlet:
Téli barátkozás.
Többször jártam már ugyanazt a havas utat, míg észrevettem a lejtőt. Halvány ködöktől megült bokrok közt vitt le a keskeny hócsík az ellanyhuló völgy felé.
- Micsoda pompás lesíklás lenne - gondoltam letekintve.
De ott állt lejjebb a fa. Hatalmas, széles, szürke törzsénél még összébb tömörültek a kopasz bokrok. Elzártak minden lehetőséget. Azért lekanyarogtam hozzá. Mégis elsurranhat mellette, aki merész és ügyes. Visszanéztem a fa mellől. Szédítően meredek. Ide szív és ész kell. Tovább lefelé kitárult a völgy havas alja. Nem tudtam hívásának ellenállni.
Borzongatós alásuhanás. Élmény.
- De milyen lenne onnan fentről, az útról? - tűnődtem, midőn lelassultam. - Csak ott a fa. Bükkfa. Szép nagy fa - bólintottam. - És milyen kékes a törzse.
Elgondolkozva lépegettem fölfelé újra. A fa mellett megálltam. Szétnéztem. Van annyi hely, hogy elsurranjon mellette, aki elég ügyes. Fölmentem az útra. Lenéztem.
El lehet siklani mellette.
De egy hajszál tévedés - egy megingás - és katasztrófa. Haboztam. Nem mertem megcsinálni. Nehéz szívvel tovább mentem.
De a fa képe velem jött. A télen járni sem mertem arra. Féltem magamtól. Vonzott a fa.
Volt, hogy nyáron vele álmodtam. Olyan barátságos volt s minden könynyünek tetszett. Télen meg fogom kísérelni - határoztam el félálomban. Télen nem jártam arrafelé. A szívem más felé vonzott. De teherként mindig bennem élt a lejtő és a fa.
Sok minden történt velem azon a télen. Nagyon sokat bánkódtam valaki miatt. De sokat el is felejtkeztem hóörömben. A fa mindenhová elkísért halvány körvonalával, mint egy arc, mit el szeretnék felejteni és nem tudok.
Mégis újra odakerültem. Hideg elhatározással néztem alá. Nyugodt szívvel határoztam.
Sshi... elsuhantam mellette. Lent, messze, nagy lendülettel álltam meg.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal