Előszó
Részlet:
A Langkofel (3178 m.).
Virrad-e már? . . . Nem, nem . . . még tart az éj, az a csillagtalan, néma és sötét. A lomha ködök mélybe ültek és az éjszakának tengerén át, árnyvitorlák...
Tovább
Előszó
Részlet:
A Langkofel (3178 m.).
Virrad-e már? . . . Nem, nem . . . még tart az éj, az a csillagtalan, néma és sötét. A lomha ködök mélybe ültek és az éjszakának tengerén át, árnyvitorlák ólmos nehéz szárnyán vészfelhőknek fáradt vándorlása visz . . .
Oly mélységes az éj, sivár szirtek sötét éjszakája, - de mélységében nincsen engesztelő szelid álmodás, csak halált sejtő siri némaság mereng ott fenn, - ott, hol megfakult ódon mondák gyanánt mered az éjszakának árnyai közé a Sass Long viharvert szikláinak álmatlan virrasztása, - hol tehetetlenül, mint a lemondás, jajongva, mint a kétségbeesés, feneketlen mélybe bukik alá a jégárak vizének fagyos zuhatagja, - s a szirtek felett panaszosan búg, mint elkárhozott lelkek hörgő sóhajtása, a kósza havasi szél.
Valahol ott messze, messze most meghasadt az ég. - Tán virradna már? ... nem, nem ... az éj kisértetleplét futó tűzcsóva tépte át csupán, kénsárga villámnak halotthalvány fénye, - majd nyomában, mintha óriásoknak dübörgő súlyos lépte volna, tompa, elhaló dörrenés gördül a némaságba onnan, hova az éjszakán át messze tévedt a vihar Ötztalnak jégkoronás hegyei fölé . . . Azután betölté a világot ismét a halál feketéje, a sír némasága; - nem virrad meg még sokára, nem virrad meg tán soha többé, - még tart az éj, az az örök, az a sivár és sötét, - és hazajáró felhők ballagnak át tovább a néma éjszakán.
Vissza