Dülöngélő nagykabát (dedikált példány)

Fülszöveg

"Szolgálati beosztás nélkül maradtam" - írja a szerző, a hatvanas éveit taposó katolikus pap. Egy ember, aki körül mindenütt felforrósodott a levegő. Éppen ezért maradt szolgálati beosztás nélkül? Meglehet. A hozzá hasonló "nehéz embereket" ma divatos szóval megosztónak mondják. Kényelmetlen emberek.
Pap, szolgálati beosztás nélkül? - Aki rá akar szolgálni az ember minőségre, az nem tud szolgálat nélkül létezni. Belénk van oltva a szolgálat igénye. Egy titokzatos, sürgető, tiszta hang bensőnk mélyén, amely előregördíti a világot az alfától az omegáig. Harsány, hazug lárma gátolja meghallását. A szerzőnek is kellett küzdenie érte. A könyv végigvezet ezen az úton. Nem könnyű a különleges tehetséget kordában tartani. A tanárnak sem, aki a tehetség tükrében esetleg saját középszerűségével vagy tudatlanságával szembesül. nem csoda, hogy "mindegyik iskolámból ki akartak rúgni". Végül is nem rúgták ki. Csodálatosképpen mindig közbeavatkozott valaki vagy valami, újabb esélyt adva a folytatásra. "Egyre erősebben vonzott, sőt mint örvény szívott magába a templomon kívül rekedtek és kirekesztettek világa."
Mi vár a kiélezett helyzetek emberére? Végül a meg nem értett zseni pózába kövülve lassacskán szétmállik? Semmiképpen sem. A nehéz sebeken túl mindig feltűnik a támaszemberke derűs, szeretetteljes világa. "Gyuriburi, Gyurikám, fiam". Az utóbbit nem csak az édesanya mondja, hanem a klerikális reakció megtörésére kiképzett kommunista alezredes a szerző katonaidejének végén: "Fiam, ... tudom, hogy maga meg én az ellenkező oldalon állunk. Kívánom, hogy magának sikerüljön!" Ha jobban belegondolunk, ez legalább is hídverés két szélső pont között. Ugye, "nem is olyan sima ügy az, hogy ki ateista és ki a hívő... És hogy a becsület nem világnézetfüggő."
Az egykor Beatles-frizurás, konvenciókat felrúgó fiatal káplán évek óta egy délzalai falucskában él, korábbi rendkívül mozgalmas évtizedeihez képest visszavonult remeteségben. "Amikor ... átgondoltam, hogyan s miért rúgott ki a püspök, szűnt meg bennem a meg nem értett zseni sértettsége, s világosodott meg, hogy... valójában postása volt Isten kegyelmének." A szerző nagyrabecsüli a sziklamászást, hiszen sorsunk úgy fonódik egymásba, mint az egymással összekötött sziklamászóké. A magasból minden jobban áttekinthető. Szédítő a mélység, fényes az égbolt. Kézzelfogható a mérték. Most a remeteségben megnyílt az alkalom, hogy életének belső sziklafalát újra megmássza. Minden lépés küzdelmes, szinte önmarcangolóan kemény önvizsgálat. Van egy útitárs ezen az úton: ő Pozsonyi Béla létmódját tekintve hajléktalan, aki a szenvedés fénylő csíkját vonszolja maga után életében is és a könyvben is. Szerzőtársnak is mondhatjuk, hiszen az ő költői stációi tartják a tükröt a számvetést végző másik szerző elé. Sorstárs is, hiszen a két életben meglepő párhuzamosságokat fedezhet fel az olvasó.
"Gyuriburi, szeresd a gyerekeket! Te a gyerekeké vagy! Légy közöttük, és merj embernek lenni!" - mondta egy mélyen látó barát. Azon kapom magam, Gyuriburi igencsak megfogadta a jótanácsot. Nagyon komoly játékba vont be, anélkül, hogy észrevettem volna. Aki fel akarja magában fedezni a rég elfeledett gyerekséget, játsszon velünk, olvassa el a könyvet, tegye mérlegre önmagát. Holnapra már ennyivel is tisztul a világ! (Koncz János) Vissza