Tűnődés

Előszó

Visszaigazolt az élet, hogy nehéz benne felnőttként már a gyermeki rácsodálkozás. Gyufásdobozban éljük mindennapjainkat. Elalszunk és felkelünk benne, nyomjuk vele a sebességhatárt, dobozról dobozra költözünk elképzeléseinkkel. Dolgozunk, eszünk, szeretkezünk, tanulunk, majd meghalunk egy véglegesben. Fúrtam egy lyukat a saját dobozom oldalára, ha már így belezárt a világ, hogy énekeljek nektek. Úgy hiszem, hogy ezek a sorok éppen megfelelőek lesznek arra, hogy lezárjak kérdéses dolgokat az életemben, amikre talán életem végéig kereshetném a választ. Ezen túl már nem teszem. Szükségem van egy pillanatra, amiben megállok, és nem feltételezek már semmit sem. Ez az a pillanat, amire egyszer mindenkinek szüksége lehet. Láttam gazdagságot, éhséget, és vergődést olyan homokban, mely színtelen, testen nem ejt sebet, de mégis nagyon fáj. Ez vagy te, ez a család, ez a társadalom, ezek az ideák, és az együttélési gyakorlatok. Mi vagyunk sértődöttségünk és bántalmaink minden oka. Éva én voltam, mégis ráfogom minden kínomat, hiszen hogyan lehetnék én ártatlanabb, ha ő bűnös volt? A kérdőjelek a mondatok végén ezért kellenek, hogy a dolgunk szüntelen a válaszkeresés legyen. Itt tartunk velük. Válságban vannak a kapcsolatok, az életterek, mindegy is milyen sarokba ülve várunk egy megmentő csodát. Átálmodjuk magunkat egy szebb holnapra, mert a ma szerintünk befektetés, mégis mogorván nézünk egymás szemébe, bántjuk magunkat és társainkat. Megfordultam. Tartom a hátamat, vesszőzőn meg érte, aki csak akar. Ettől félünk mi a hétköznapokban, hogy sebes gerinccel fekszünk majd le. Sajnáltam magam, hisz az nem nehéz dolog, tartottam a napjaim feltételeitől az életben maradáshoz. Ez volt a baj. Elengedem ezt a sok őrült ragaszkodást, az életképekhez, a tárgyakhoz, a kapcsolatokhoz, hogy vigyen magához közelebb, a létjogosultságom, hogy szeretek. Egyszerű dolgokból alkotni egyszerűbbet. Ez lényeges dolog. Az olvasóra bízom gondolataimat, érzelmeimet és remélem, alkot belőlük magának még egyszerűbbet! Vissza