Tűnő Európa

Előszó

Tizenöt utazásom emlékeit akkor nyujtom át Önnek, amikor mindennap eltűnik valami abból, amit láttam és ami Európát jelentette...
A világ legragyogóbb helynevei sorra mind belekerülnek a hadijelentésekbe. «Amerika» könyvem «szörnyű álma» valóra válik: Nápolyból talán csak a tenger és a Vezúv maradt meg, Genova, Milánó romokban, Hamburg, Berlin, Braunschweig után London háztengere is kiégett; Reims környéke megint harctér lett, s a Notre Dame de Lorette fakeresztjei alól újabb háború forgatta ki a régi halottakat.
Dol kékgránit székesegyházát ugyan meghagyta-e a falai alatti tizenötödik csata? ... Combourg kőtornyainak a hosszú árnyéka is rövidebb lett azóta, távoli vén olajfáit tankcsordák legelték és Mars isten lábanyomán még frissen véres a Via Appia. Az Azúrpart pálmasétányain, végtelen virágmezein is acéllábak tiportak; Velence márványcsipkéit bombák szaggatták és fanyar sárga alma helyett idén húscafatokat teremnek a fák Normandiában. Firenzét, Párist utcai harcok pusztítják, Rouen, Caen, Bayeux sincs többé; St. Malót a tűz, ismerős hajóimat a tenger nyelte el...
Vérbefult Atlantisz lesz jó öreg földrészünkből? Mit akarok hát tűnő szépségei felidézésével?... Ahogy nem akarom felfedezni, elsiratni sem akarom Európát. Szorongó szívvel látom pusztulni értékeit, mégis féltő gonddal remélem, hogy az emberi szellem őshazájából egyéb is megmarad, mint égő romhalmaz és legázolt fakereszt.
Fegyvernek 1944. nyarán
B. Z. Vissza