Előszó
Részlet a könyvből:
Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.
Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.
- De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon - mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundások, meg darócosok vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lennie, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat, meg a posztó ujjasokat.
- Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, - perelt velük magában a hajdúlegény - azt igen, annak lesz láttattya, ha az meggyünk, mert arra mindenki kíváncsi mien lehet, hogy a fejedelem egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországába.
Elmosolyodott, mert ő tudná az okát mér... Nagyon remek egy fiatal gyerek a fejedelem őnagysága, a fejedelemasszonynak áspisnak kell lennie, hogy annyira nem kívánja...
De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni...
A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillat s már a kilincset fogja a szépséges kancellárné asszony...
- Nem szabad - kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az asszonyság is megállt... - Nem szabad bemenni!
- Nekem se, Lukács? - nevezett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence. A hajdúlegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész élteibe s azt mondta:
- Még magának a magasságos jó istennek, neki magának se!
A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:
- Hagyd csak egy félpillanatra nézek be...
Vissza