Tündérboszorkány

Előszó

ELŐSZÓ, amelynek célja, hogy az író először szóljon, és amit szokás átugrani. Kérlek, ne tedd (csak ha muszáj)!
Szia, Andi! Szia, Bandi! Szia, Fanni! Szia...
Igazad van. Ez így nem lesz jó. Pedig nagyon szeretnélek köszönteni Téged, hisz az ember nem kezd csak úgy ukmukfukk ismeretlenekhez beszélni, nehogy a végén bolondnak nézzék. No de egyelőre nem a végén, hanem az elején tartunk a könyvnek, s e néhány sor után egy dologban már meg is egyezhetünk: te vagy az OLVASÓ! Igazam van? Na ugye! Hát szerinted én ki vagyok? Jól gondolod! Az író. Nem furcsa, hogy Te tudod a nevemet (láthattad a borítón), én viszont nem tudom a Tiédet? Pedig kíváncsi lennék rá. Még az is lehet, hogy soraimat egy nagymama, dédnagypapa vagy üknagynéni olvassa, akkor meg igazán udvariatlan dolog tegeződnöm. (Kérem szépen, tessék nekem megbocsátani!) Nos, akárki vagy is, fiú, lány, kicsi, nagy, örömmel üdvözöllek, mert fontos, hogy megtudjad, mi történt. Én már tudom. Ez különös szerencse, de mondhatnánk azt is, praktikus, hiszen csak így írhatom le Neked. (Különben ki kellene találnom valamit, az meg ugye nem felelne meg a valóságnak.)
Világos, hogy ha még sokáig húzom-halasztom a történet elkezdését, hamarosan leteszed a könyvet, mondván, hogy unalmas. Ezért csak egyetlen utolsó kérdést engedj meg nekem! Tehát: ha iskolás vagy, ugye van könyvtáros néni a sulitokban? Mindjárt sejtettem! Hogy miért érdekel? Kezdj bele a könyvbe, s garantálom, hogy kiderül. (Én csak tudom. Én írtam.) Vissza