Túlvilági gyilkosok

Előszó

Kísérteties jelenet volt.
Négy férfi és három asszony állta körül a követ. Testüket hosszú, fekete palást, arcukat álarc fedte. Merev pózban álltak, mintha viaszfigurák lennének.
A nagy, bolthajtásos teremben egyetlen lámpa sem égett. Mégsem volt egészen sötét: a kő világított.
Majdnem akkora volt, mint egy asztal, kocka alakú, tulajdonképpen sötét színű, de valami belső fény áradt belőle. Fölötte a levegő mintha telítve lett volna elektromossággal, ami villogott, és halványan bevilágította a sötét helyiséget.
Mindnyájan visszafojtott lélegzettel vártak, mert tudták, elérkezett a nagy pillanat, amire hetek óta készültek.
Aztán megszólalt egy hang, és betöltötte a nagy termet. Összerezzentek. A hang egyre erősebb, egyre parancsolóbb lett: - Kiküldelek benneteket a világba. Az utasításaimat fogjátok végrehajtani. Én uralkodom fölöttetek. Én, a Holtak Ura.
Ők heten lélegzet-visszafojtva hallgatták a hangot, minden szavát az eszükbe vésték.
- A kő adja nektek az erőt! - folytatta a hang. - És most fogjátok meg egymás kezét!
Engedelmeskedtek, átkulcsolták egymás csuklóját. Szemük a kőre meredt. A mágikus kőre!
Hirtelen úgy tűnt, mintha égne. Hideg kék tűzkarika ölelte körül a követ, majd fellángolt, éles, villogó fényt vetve a körülállók kámzsájára, majd egyik másodpercről a másikra kialudt.
- Ez a pokol tüze volt! - szólalt meg újra a hang. - Ne feledjétek, ettől a perctő az ördög szövetségesei vagytok! Az ördögnek esküdtetek hűséget... Vissza