Túlélőtoll (dedikált példány)

Előszó

„Nekem mindig az írott sajtó volt a munkaterületem, oda kívánkoztam vissza, mégpedig olyan laphoz, ahol kedvemre írhatok, nagyképűen úgy is mondhatom: ahol kifejthetem képességeimet" - írja Várkonyi Endre ebben a könyvben, amelyet kezében tart az olvasó.
Vajon sikerülhetett-e megvalósítani ezt a „programot" egy olyan embernek, aki társadalmilag-politikailag több rendszert élt át? Horthyét, Szálasiét, majd a felszabadulást követő tiszavirág életű demokráciát, ezt követően a szocialista kísérlet évtizedeit, végül pedig ezt a nehezen definiálható és minősíthető formációt, amelyben ma küzdünk a túlélésért.
Túlélés. Elsődleges célja ez lehetett csak annak a viharvert nemzedéknek, amely élete alkonyához most érkezett el. És küzdeni a túlélésért nemtelen eszközökkel eredményesebben lehet, mint tisztességesen. Kiváltképp az újságírói pályán. Várkonyi Endre mégis a rögösebb utat választotta. Hogyan is tette fel magának a kérdést József Attila? „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!" Nos, Várkonyi Bandinak (hadd írjam így a barátság jogán) volt mersze úgy dönteni, ahogy végülis a halhatatlan proletárköltő döntött. Amikor kilenc esztendővel ezelőtt átvette a legrangosabb hírlapírói kitüntetést, az Aranytollat, joggal érezhette: ezúttal nem csupán a tolla előtt hajtották meg az elismerés zászlaját, hanem az előtt a tartás előtt is, amely ezt a tollat szégyelleni való vagy sanda sorokat papírra vetni sohasem engedte. Vissza