Tüdőtlen idők

Előszó

Ez a történet egy lány felnőtté válásáról szól, arról, ahogy küzdött az életéért és az életével, aki Magyarországon született, horvátként, és Zágrábba ment egyetemre, a hazájába - külföldre...
Érdekes, hogy ez az én országom, az én hazám, mégis annyira idegen. Valójában Magyarország a hazám, Horvátország valami őshaza-félém. Egy kisvárosban születtem, 10 kilométerre a horvát határtól. Gimnáziumba Budapestre mentem. Nagyváros. Épp betöltöttem a 18. életévemet, amikor úgy döntöttem, hogy Magyarország szűk nekem, megyek Zágrábba. Miféle háború? Azt sem tudtam, mi történik nálunk. Állítólag kizavartuk az oroszokat. Ennek sokan örültek, mások pedig féltek, hogy most jönnek csak a rossz idők. Nem beszéltek erről sokat, még nem igazán hitték el, hogy szabad, különösen nem az én családomban, mert volt egy dédnagypapám, aki börtönbe került, mert „sokat beszélt", meg egy nagybátyám, aki alkoholista lett, és folyamatosan aggódtunk érte, nehogy ő is valami szörnyű helyre kerüljön, ugyanis küldetésének tekintette, hogy ha már a nagyapjának befogták a száját, ő vigye tovább a stafétát. Nem igazán értettem, miért ellenségek az oroszok. Voltam néhányszor úttörőtáborban, ahol voltak szovjet pajtások is, de azok egyszerű gyerekek voltak, nem ellenség. Nem is tudtam, hol élnek ők, sosem találkoztam velük az utcán. Na, ennyit tudtam én a politikáról, erre elkezdtek beszélni valami háborúról a szomszédságunkban. A háború a múlt. Csak a történelemkönyvekben létezik. Számomra Horvátország a nyaralást jelentette, a tengert, a fagyit... Elmentem Zágrábba, de ott nem volt semmiféle háború, csak a Híradóban mutogatták. Semmit sem értettem az egészből. Miért ne tanulhatnék én itt?
Ez semmi esetre sem lesz politikai regény, csak a naivságomat próbáltam tisztázni. A „nagypolitikán" kívül, a mindennapi élethez sem értettem. Igaz, hogy öt évet éltem Budapesten, és sok mindent megtanultam ott, mégis minden megvolt szervezve körülöttem. A fő feladatom az volt, hogy kitaláljam, hogy lóghatnék el tesióráról.
Úgy tekintettem magamra, mint felnőtt emberre. Tele voltam önbizalommal. Meg voltam győződve róla, hogy ideje a saját lábamra állnom. Így érkeztem Zágrábba, elsősorban azért, hogy tökéletesítsem a horvát nyelvtudásomat, amit az őseim évszázadokon át őriztek, iskolában tanítottak, hol eltűnt, hol előtűnt, sok mindent túlélt, archaikus maradt, mindenesetre ráfért némi frissítés. Vissza