Tudatossá tett véletlen

Előszó

A teljes absztrakció célzása. Hogyan is? Haladhat egy bontakozó festői életmű a teljes absztrakció felé? Miért lenne ez egy „haladás"? Hiszen megszoktuk, hogy valami vagy absztrakt, vagy nem az, és ennél pontosabban nem vizsgáljuk a kérdést. Pedig ez nem ennyire egyszerű. A figuratív-nonfiguratív megkülönböztetése sem végezhető el mindig pontosan, és majdnem ugyanilyen nehéz az absztrakt és a totális absztrakt eltérése is. Bánki Ákos esetében ráadásul tovább bonyolítja a kérdést, hogy nem is mindig csupán az absztrakció szintje (azaz a figurativitástól való távolsága], hanem emellett az emocionális szint is megkülönbözteti legfrissebb műveit a korábbiaktól.
Ha pedig ezekre a legújabb művekre koncentrálunk, érdeklődésünk középpontjában szükségképpen az abszolút absztrakció problémája áll. Ami pedig, mint láttuk, korántsem olyan könnyű kérdés, mint elsőre látszik. Meglepő lehet, hiszen azt gondolnánk, hogy mi sem könnyebb az alkotó számára az absztrakt kép létrehozásánál, a néző számára pedig annak definiálásánál. És mégis.
A szem ösztönös késztetése, hogy a látvány felfogásához értelmet adjon a látottnak. Nehéz a szóhasználat, szándékosan mondok „látottat" és nem „formát", hiszen a forma máris konkretizál. A szem alapvető és automatikus módszere, hogy a látvány foltjait valami ismert dolog formájának lássa. Azaz formát adjon a látottaknak. Ez viszont a totális absztrakcióra törekvéssel pont ellentétes. Miért is? Azért, mert a forma megtévesztő tulajdonságokkal bír a műalkotás valódi látása szempontjából: azt hisszük, annak meglelésével egyidejűleg minden megoldódik. Ha ráismerünk egy konkrét, valós és ismert tárgy formájára, bármilyen torzításokat végzett is megfestése során az alkotó, máris fogást találtunk rajta és megértettük a képet. Nos, ez a téves elgondolás. Hiszen az értelmet nem a forma adja. A forma csak a tárgy - egy tárgy - felismerését teszi lehetővé, de attól a képet, annak lényegét még nem ismertük meg. A felismerés nem azonos a megismeréssel, ahogy a rácsodálkozás sem a megértéssel.
Mennyiben más ehhez a vázolt folyamathoz képest a teljes absztrakció, melyet Bánki Ákos törekvéseiben megfigyelhetünk? Segít-e az említett nehézségek elkerülésében, könnyebb vagy nehezebb dolgunk van-e? Látszólag nehezebb a helyzet, mert a totális absztrakció során még kevésbé tudjuk a látványt bármihez is viszonyítani, utolsó fogódzónkat is elveszítjük. Hiszen efféle - valójában persze hasztalan - fogódzók néha még absztrakt képek esetében is vannak, például amikor valamit „belelátunk" a képbe. Az abszolút absztrakció során azonban a festő sikeresen leszámol ezekkel, mondhatjuk úgy is: megszabadítja a nézőt a belelátás veszélyes kísértéseitől. Emiatt állíthatjuk, hogy valójában segítségünkre van a teljes absztrakció, ugyanis ezek után a kép értése, értelmezése (végre) kizárólag a képen, azaz a képben megjelenő elemekből nőhet ki. Az interpretáció nem használ fel olyan segítséget, amely nem magából a képből ered. A totális absztrakció esetén nincs a képen kívüli valóság, amit a kép valóságával próbálunk párhuzamba állítani. Úgy is mondhatjuk, semmit sem emelünk be a külvilágból a kép világába. Csak a képben magában születő világgal találjuk magunkat szemben. Ennek az újonnan létrejött, tiszta, érintetlen képi világnak a feltérképezésekor és megértésekor tehát csak annak belső jellemzőire koncentrálhatunk.
Mégis van valami, ami a saját „valós" világunkkal összevetve felhasználható lesz az új világ megértéséhez: ez pedig maga a különbség. Azaz: „az éppen az, hogy nem az". Amikor a totális absztrakt tényleg, a lehető leghatározottabban megszakítja kapcsolatát a „valósággal". A szó eredeti értelmét használva: „elvonatkoztat". Mondhatnánk úgy is: felülemelkedik rajta. Vissza